2010. április 29., csütörtök

Milford Sound #2

Éjszaka leszakadt az ég, esett az eső mint az állat, baromi erős szél… Na mondom ez nem néz túl jól ki a délutáni kajakozásomra, de azért még nem adtam fel, a többiekkel lestük, hogy mi lesz ebből. Hát délután idejöttek a szállásra a kajakosok (innen indult volna a túra) közölni, hogy ez nem jön össze, visszaadják a lóvét, stb. Délután annyira esett, hogy a néhány órás hajókázások se indultak… Az eső miatt nem volt internet se, műholdas kapcsolat van (lenne), és hát nem jön át a jel a sok felhőn keresztül…

Nem nagyon tudtam eldönteni, mi legyen, úgyhogy vártam, hátha javul az idő, estére elállt az eső, még csillagokat is lehetett látni néhol, szal tisztult az ég. Nem tarthatott sokáig, mert reggel megint esett, elég erőteljesen. A reggeli kajaktúrák is elmaradtak, így gondoltam megnézem a dolgokat egy hajótúráról, bár esik meg minden, de ilyenkor rengeteg vízesés van, amik ha elállna az eső pár órán belül eltűnnének, csak nagy esőzésekkor vezetik le a vizet a nagy hegyekről. A legmagasabb hegy amúgy olyan 2000 méter körül van, gleccserek meg minden, a tengertől egy köpésre, naja, elég meredek. A hajótúra kb. 2 órás volt, végig esett, ezért a fotók nem túl jól sikerültek, de a látvány azért durván szép volt. Megszámolni se tudtam volna, annyi helyen volt vízesés, az erős szél miatt néhány el se jutott a tengerig, hanem a szél elfújta odafent (-:

A hajó 2 nagyobb vízesést is megközelített, az egyikbe konkrétan szemből elkezdett belemenni, mosta mint állat. A másikat is szintén alulról közelítette meg, az egyik legnagyobb itt (160 méter magas, és ez állandóan itt van). Mondták, hogy nem érdemes kimenni a nyitott részére a hajónak, mert nagyon vizes lesz, de aki kimegy, az a vízesés végéig nem jöhet vissza, mert elönti a hajót. Hát ja, kitalálhatjátok, én kimentem, pár egyéb ökörrel (-: Totál eláztunk, alsógatyáig vizes lett minden, szerencsére az elektronikus cuccok megmenekültek a vízálló esőkabát alatt.

A hajón bemondta az idegenvezető, hogy az elmúlt 3 napban 70 cm eső esett. És mivel még mindig esik, sztem simán lesz ebből 1 méter is a hétvégére. Elég durván hangzik… Közben meg biztos vagyok benne, hogy északon meg a keleti parton verőfényes napsütés tombol… Most épp azon dilemmázok, hogy maradjak-e szombatig, amikorra a jó időt jósolják, még 2 nap, vagy menjek tovább, de akkor sajnos a napos milfordot ki kell hagynom…

Pénteken már látszott a kék ég is, szal kezdett bíztató lenni a helyzet, reméltem hogy a délutáni kajak meg lesz tartva d-:

2010. április 28., szerda

Milford Sound #1

Na, hát a trip talán legtávolabbi pontjára készültem, Milford Sound-ba. Egy út vezet ide, egy nagy hegyet megkerülve. A tehetősebbek repülnek, egy gyors hajókázásért, sajnálhatják. Reggel felhívtam a céget, ahol a kajak-tripet lefoglaltam (állítólag ez a legjobb módja megnézni a helyet), mert elvileg csak én voltam azon a túrán, és egy emberrel nem indul. Mondták, hogy menjek be Te Anau-ban az irodájukba, és ott megdumáljuk. Ja és mellesleg közölték, hogy épp a nagy esőzések miatt le van zárva a főút oda, és egy kis kerülővel lehet bejutni. Kezdett rosszul kinézni a helyzet mikor megkérdeztem, hogy de ugye Milfordba nyitva van az út? Válasz: nem. Na mondom fasza, közben Queenstown-ban már épp nem esett, gyönyörű reggel, napsütés, erre én megyek oda ahol az út sincs… Nem túl jó időzítés, gondoltam magamban.

Na mind1, útnak eredtem, Queenstownban csak drágán lehet jól szórakozni, szal nem akartam tovább maradni. Te Anau-felé az út ok volt, semmi gáz, a végefelé tényleg volt egy kis elterelés, de ha 20 km-rel több volt így az út. Itt is tök jó volt az idő, szal kezdtek alakulni a dolgok. Bementem az irodába, ahol kiderült, hogy többen is feliratkoztak a túrára, szal indulni fog. Tök jó! Aztán bementem a tourinformba, ahol mosolygós felirat az ajtón közli, hogy nyitva az út Milfordba! Na mondom, ez tök király, de az eredeti terv szerint maradtam volna Te Anau-ban egy napot, körülnézni ott, de úgy voltam vele, hogy azt lehet visszafele is, és megyek amíg nem zárják le megint az utat.

Te Anau – Milford kb. 120 km, állandó táblára ki van írva, hogy kb. 2 órát azért rá kell szánni. Hmm mondom, milyen út lehet az. Aztán rájöttem, hogy nem az útminőség miatt tart sokáig… Kb. 100 méterenként meg lehetne állni, annyira hihetetlen az egész. Esőerdők, folyók, óriási sziklák, amikről sok kis vékony, de baromi hosszú vízesés zúg lefelé. Van pár kiemelt hely, ahonnan szép a kilátás, pl. az egyik a The Chasm nevű hely. Ez egy pár nagyobb vízesést jelent, melyek néhány sziklát évezredek óta csiszolnak. Tök jól néznek ki, hihetetlen hogy a víz ilyen simára tudja dolgozni a köveket.

Egy másik megálló, ahol csak egy völgyre van kilátás, nem amiatt volt érdekes. Van egy madár Új-Zélandon, egy papagájféle, nagyon veszélyeztetett faj, pár ezer van belőlük mindössze. KEA a neve. Már láttam egy discovery műsort róluk, ahol kajak mondom, ezek a legokosabb madarak a Földön. Különféle trükkökkel elrejtették előlük a kajákat (fiókba, átlátszó üvegbúra alá, stb.), de mindre gyorsan rájöttek. És amíg az egyik madárnak beletelt mondjuk egy percébe, mire rájött, a másik végignézte, és legközelebb ugyanazt a trükköt ő azonnal tudta, hogy hogy kell megcsinálni. Szal tanulnak is. Mindemellett arról híresek, hogy csak úgy kedvtelésből megrongálják az autókat (-: Bemutatták, hogy szétszedték az ablakok gumi tömítéseit, meg cipőket megrágnak, meg minden. Ja, és nagyon szépek. Kb. 40 centi nagyok, szárnyuk alatt pirosas színűek.

Na ebben a parkolóban megálltam, és a kocsitól fél méterre ott állt egy kea, vizslatva a kocsit. Kiszálltam, a madár nézi, ugrál kettőt a kocsi körül, és bámulja. Aztán rám néz, én meg őt nézem, fényképezem. Furcsállottam, hogy mit bámul, de aztán rájöttem. Elfordultam egy pillanatra, hogy csináljak egy képet a völgyről, mire visszafordultam már a visszapillantón dekkolt. Nézem, ő néz engem, mint egy gyerek, aki rosszaságot csinál, és nem akarja hogy lássák (-: Megint elfordulok, hát már a kocsi tetején csekkolja a gumit (-: Megint nézem, nem csinál semmit, tollászkodik, meg ilyesmi, de a kocsihoz hozzá se nyúl. Aztán beültem a kocsiba, hogy indulok tovább, madár még mindig fent. Egyszercsak lekukucskál az ablakban, csak így a fejét letolva. Komolyan, nekem kell egy ilyen otthonra (-: Kiszálltam megint, hogy levarázsoljam a tetőről, pár próba alatt nem jött össze. Na mondom, adok neki egy darab kekszet, az tuti leszedi. Hát leszedte. Sajnos csak később láttam, hogy nem szabad etetni őket, mert akkor nagyon emberhez szoknak, és nem tanulják meg, hogy a természetből éljenek.

2010. április 26., hétfő

Queenstown #2

Vasárnap a bungy után még mindig rohadtol esett az eső, és mivel már napok óta csak tespedtem, gondoltam elmegyek kondizni. Hát, nem jött össze, ANZAC day… Ez az ausztrálok és új-zélandiak közös megemlékezési napja, az első világháborúban valami török csatán elesett több, mint százezer katonából ugyanis tízezres nagyságrendben voltak az említett két országból. Szal, csomó minden zárva, de teljesen véletlenszerűen. Sztem nem kötelező bezárniuk, csak szabad…

Na jó, gondoltam magamban, akkor marad a rohadás, de legalább este tolok egy pizzát, amit már első nap kinéztem, de nem voltam éhes. Egy olasz hely, fatüzelésű kemencével. Na mondom, lehet itt a Michalangelo 2 (-; Hát nem ez is zárva van… Így hát elmentem egy másik helyre, ahol láttam hogy minden kaja 20 dollárnál olcsóbb (ez egész jónak számít itt). Egyetlen új-zélandi kajáról hallottam mielőtt idejöttem, legalábbis asszem: hús Wellington módra. Na hát ezen a helyen ez is 20 volt, marhából. Remek döntésnek bizonyult, nagyon jól volt elkészítve, csomó zöldséggel, gombás mártás, hús, leveles tészta, stb… Tiszta ízkavalkád.

Azért ez a nap jó szar lett volna bungy nélkül, szal jó időzítés volt (-;

A városban megfigyeltem egy érdekes dolgot. Az nyilván nem meglepő, hogy tele van ajándékboltokkal minden utca. De hogy mindegyiket valami ázsiai vezeti… Hihetetlen, de nem találtam egyet se, ahol ne ők árultak volna. Sokban ilyen jeles írással is ki vannak írva, mi micsoda. Aztán persze azt is észrevettem, hogy a legtöbben ezekben a boltokban mint ázsiaiak, főként japánok, akik szórják is a pénzt.

Harmadnap megcsináltam az előző napra tervezetteket, kondi, pizza. A pizzus nem volt olyan jó mint a Michalangelo-ban, bár hasonlóan vékony tészta, finom feltétek, de valami nem volt az igazi. Na nem mintha nem ez lett volna a 2. legfinomabb hely, ahol ettem, de csak a 2. (-;

Estére az eső enyhült, szal sétáltam egy kicsit a városban, aztán vissza a szállás. Kis netezés, oszt alvás. Nem volt kedvem este menni Milfordba, ezért maradtam még egy napot.

2010. április 25., vasárnap

Queenstown #1


Na, hát ez volt AZ úti cél, legalábbis erre vártam a legjobban. Már nem a nagykörúton belül, hanem az egész új-zélandi utam során. Ugyanis itt van a világ első állandóan üzemelő kereskedelmi BUNGY JUMPING hely, a Kawarau híd.

Mivel ez igen kedves téma számomra, fosok egy pár szót a történetéről a bungy-nak. A bungy egy csendes-óceáni szigeten gyökeredzik, Vanuatuban. Itt ugyanis a férfivá válás szertartásának része, hogy a fiatal férfiak ilyen növényszárat kötnek a lábukra és leugranak valami toronyról a mélybe. Mindent maguknak készítenek elő, szal nem épp a modern technológia és biztonság uralkodik (-: Már nem emlékszem ki mesélte, meg azt se tudom, hogy igaz-e, de állítólag egyszer amikor a királynő ellátogatott a szigetre, be akarták mutatni neki hogy hogy is működik. De szerencsétlen srác elrontotta és a királynő szeme láttára zuhant a földre, de gondolom ez jó rég lehetett.

A modern bungy-t A. J. Hackett és Henry van Asch alapította. A. J. személy szerint több király helyről is ugrott, Golden Gate híd, Eiffel-torony és gondolom hosszú még a lista. Mindez kb. a 70-es évekre nyúlik vissza. Majd a 80-as években megnyitották az első állandó ugróhelyet, ez a Kawarau-híd, ami ma is a legnépszerűbb ugróhely a világon. A híd alatt 43 méterrel zúg a Kawarau-folyó hihetetlen szép kék vize.

Azóta egyébként az A. J. Hackett nevét viselő cég a világ számos pontján üzemeltet ugrásokat. A legmagasabbak svájcban és Hong Kong-ban vannak, már motoszkál bennem a gondolat, hogy ott is ugorjak egyet (-;

Egyébként sokan gondolják, hogy az ejtőernyőzés után a bungy már pite, pedig nem. Ejtőernyőzésnél nem félsz a repülőben, hogy földbe csapódsz („ground crush”), ellenben a bungynál igen közel van a föld, és tudod hogy nagyon közel fogsz menni. Plusz szerintem nagy előnye a tandemernyőzéshez képest, hogy itt te ugrasz, nem valaki más helyetted. Ezért is vártam annyira.

Na, vissza a vasárnapra. Kb. fél órás vezetés után ott voltam, a hídnál. Már nem is emlékszem mikor, olyan rég volt mikor először megnéztem a wikipedia-n meg a térképen, hogy hol is akarok ugrani. Egy újabb álom, ami lassan valóra válik, gondoltam. Kicsit szemerkélt az eső, de nem volt vészes. Körülnéztem az épületben, ajándékbolt, videó, és egy terasz, ahonnan lehet nézni az ugrókat. Irány a pult, 175 dollárért befizettem az ugrásra. Közölték, hogy nincs pénzvisszafizetés, ha nem ugrok, így jártam. Na mondom, szerencsétlenek, akik végül tényleg nem ugranak, de tudtam hogy engem ez a veszély nem fenyeget (habár eredetileg az volt a tervem, hogy a blogban olyan bejegyzés születik, hogy nem mertem ugrani, de később leírom miért nem így történt).

Na, mérlegre fel, előtte cipő le (ezt én akartam így, gondoltam sokkal jobb mezítláb (-: ), zsebek kiürítve, épp ahogy majd ugrani fogok. Kezemre filccel rávésik a számot, meg ideadják a boarding pass-t és közlik, hogy amint készen állok mehetek a hídra. Hát mentem.

Előttem 2en voltak már beülővel ellátva, várva a sorukat. Két csaj, elég sokat ríttak, nem nagyon mertek ugrani, de végül mindkettő rávette magát. Baromi vicces, hogy az emberek úgy ugranak, mintha kötél nélkül 1 métert kéne a mélybe menni, és számítana hogy a lábad van elöl, vagy fejest ugrasz. Értem én, hogy ez kis ugrásnál megnyugtató, de hogy miért nem tudják itt levetkőzni ezt a félelmüket, hamár elhatározták magukat, na mindegy. Mindig is irigyeltem az olyanokat, akik félnek az ilyenektől, mert le tudják győzni azt. Hát sajnos én nem féltem, bár azért izgatott voltam.

Na, én jöttem. törölközőt csavartak a lábam köré, aztán azt egy erős biztonságiöv-szerű hosszú kötéllel rögzítették, és végül egy tényleges biztonsági övvel keresztbe is átfogták. Beülőre két karabíner, fő a biztonság. Megkérdezték, hogy akarok e vizes lenni, én meg mondtam, hogy persze, legalább derékig (azaz a folyóba megmártózni mikor kinyúlt a kötél).

Aztán ki az ugrórész szélére, mosoly a kamerába, integetés a közönségnek, és közölte a skac, hogy na akkor ugorhatok. És ott áltam, egy 5-10 másodpercig élveztem a pillanatot, hogy végre ittvagyok, és aztán egy nagy ugrás előre. Elképesztő érzés volt, leírhatatlan. Alapjában véve ugye egy fejesugrás volt a mozdulatom, és aztán rájöttem, hogy nem jön azonnal a víz, mint úszásnál a medencében d-:

A zuhanás amúgy vagy 3 másodpercig tarthatott, és épphogy csak megérintettem a vizet, nem jött össze a merülés (nem mindegy, hogy előre ugrasz, vagy lefele, máshogy nyúlik a kötél egyik-másik esetben.). Sebaj, aztán visszarántott, és a levegőben a totális szabadság érzése fogott el, ahogy a testem dobálódzik. Még lógtam egy darabig, élveztem a pillanatot, és aztán begyűjtöttek lent egy kis csónakba.

Visszamentem az épületbe, fotókat videókat megnéztem (6-6 ezer forintért meg is vehettem volna őket, kihagytam, helyette inkább másra költöttem el kb. ugyanazt a pénzt (-; ). Baromi jó érzés volt, iszonyat boldog voltam, és rájöttem, hogy ezt egész nap is tudnám csinálni. Hát kiderült, hogy 60 dollárért (8e Ft) lehet másodszor ugrani. Na nekem se kellett több, be is fizettem még egyszer (-:

Ezúttal kicsit jobban esett az eső, közben egy másik csapat került a hídhoz, akik az ugrást vezényelték. Megint megvolt a kérdés, hogy akarok e merülni, mire mondtam, hogy ja, de mostmár tényleg (-: Hogy legyen valami változatosság is, most háttal ugrottam. Az előkészületek során Pink Floyd – Another Brick int he Wall c. száma ment (-; Amúgy sztem így kevésbé izgi, sokkal jobb érzés látni előtted a zuhanást, de az érzés itt is nagyon jó volt. Aztán közeledik a föld, és jeeee, kb. a hasamig bele a folyóba, majd kb. azonnal rántott is ki. Ez az ugrás már csak ezért is megérte.

Megint vissza az épületbe, dvd meg fotók megnézése, ennél az ugrásnál már nehezebb volt megállni hogy ne vegyem meg (ugyanazért a pénzért adták volna mindkét ugrást videoját), de aztán csak sikerült. Így is többet költöttem mint terveztem (-;

Ja egyébként még mikor visszamentem a hídra a táskámért, egy lány készült az ugrásra, de nem merte megtenni, visszafordult… Na mondom szerencsítlen (-;

Azért nem írtam olyan bejegyzést, ahol ezt kamuztam volna, mert annyira de annyira jó volt, hogy ezt muszáj volt így leírnom (-: Eggyel kevesebb dolog, amit a jövőben csinálhatok „első alkalommal”, de annál jobb lesz újra meg újra (-; 

2010. április 24., szombat

Wanaka

A túráról két német lány is Wanakába tartott, de mivel általában stoppoltak, mondtam nekik, hogy elviszem őket. Még a Fox-nál felvettünk egy taiwani srácot is, szal négyen mentünk a kb. 3-4 órás úton. Egy jó darabig esett mint állat, aztán Wanaka közelében elkezdett kivirulni az ég, két szivárványt is láttunk, a teljes félkörök látszódtak. Mire Wanakába értünk, nem volt semmi felhő az égen.

Mivel én megbeszéltem Mike egyik ismerősével, hogy a hétvégén mászunk egy kicsit, ezért a többieket kidobtam az egyik szállásnál (én Al nevű havernál aludtam). Toltam egy levest ebédre, aztán mentem a Puzzling World nevű helyre, a város egyik elég kedvelt turistás dolga. Két fő dolog van, az egyik egy vizuális illúziós kiállítás. Ismert dolgok vannak „megvalósítva”, pl. ferde szoba, hologrammos képek, követő arcok, meg csomó érdekes kép a falon. Épp egy Tantrix-os póló volt rajtam, a pénztáros csaj meg is kérdezte, hogy honnan van (-: (ők is árulnak Tantrixot, meg ki is lehet próbálni).

A legjobb dolog ezek közül a lejtős talajú ferde szoba. Tükrökkel meg nem tom még mi számított, de elérték, hogy rövidesen az volt az érzésem, mintha a lejtős talaj lenne a vízszintes, egyedül amikor mentem valamerre éreztem, hogy nem ez a helyzet. Három vicces szemléltetés volt a szobában: egy billiárdasztal, ami a lejtős talajhoz képest olyan, mintha baromi ferde lenne, és arra számítasz, hogy a lejtés irányába gurul a golyó. Hát nem, fogja magát és elindul „felfele”. Másik egy csobogó vízcső, ahol szintén ugyanaz a trükk, felfelé folyik a víz. A legviccesebb szemléltetés egy csúszda, felülsz egy székre, és oldalra elkezd menni. Szintén felfele d-:

A másik nagy dolog itt egy labirintus, ami alapjában véve egy síkbeli buli volt, de aztán építettek hidakat, ami különböző pontokat kötnek össze. Bár simán átlátsz a hidak kerítésén, nem sokat segít az, hogy onnan megtervezed merre kéne menni.

Két feladat közül lehet választani egyébként: van négy torony a négy sarokban, különböző színű tetőkkel. A könnyebb feladat ezek tetszőleges sorrendben történő meglátogatása, a nehezebb feladat sárga-zöld-kék-piros sorrendben követeli meg az odajutást. A végén mindkét esetben vissza a kiinduló ponthoz.

Na mondom, nem akarom olcsón megúszni, irány a nehéz feladat. Az első 15 percben küzdöttem, hogy megtaláljam az első tornyot, olyan közelinek tűnt, de valahogy mégse lett meg. Két másik toronyhoz is eljutottam a sárga előtt, de legalább azokhoz megjegyeztem (nagyjából) az utat. Szal végül eljutottam a sárgához, nagy öröm bódogság. A zöldnél már voltam, ennek ellenére időbe telt mire rájöttem, hogy is volt. Aztán a kékhez könnyen eljutottam, ott is jártam már, és emlékeztem rá. A pirosra meg már szinte fejből vágtam merre menjek, kb. a maradékot kipróbáltam (na ez most lehet könnyűnek hangzik, de azért jó sokszor zsákutcába futottam (-: egyébként 1.5 kilométernyi út van, egy kiírás szerint átlagosan 3-5-7 kilométert is sétálnak az emberek mire kijutnak). A szintidő a nehéz feladatra 1-1.5 óra, nekem 45 perc alatt sikerült teljesíteni, de komolyan mondom hihetetlen jól szórakoztam. Kéne egy ilyen otthonra ((-;

Az előtérben egyébként van egy kávézó, egy gift shop, ahol egy dolog meg is tetszett, egy ferde pohár, vízszintes aljjal, de mivel majdnem 4000 forint volt (duplája a belépőnek…), kihagytam. Emellett rengeteg asztal van, tele játékokkal, amiket ki lehet próbálni, és a személyzet segít is, elmagyarázzák a szabályokat, stb. Én ezt kihagytam, kezdett késő lenni, és még fel akartam menni a Mount Iron hegyre, szembe a Puzzling World-del, ahonnan baromi jó kilátás nyílt a tavakra, városra, PW-re. Már kezdett vöröses lenni az ég, így még jobb volt az egész buli (-:

Este irány Al-ék háza, GPS segítségét vettem igénybe, mert a várostól kb. 15 kilométerre van az utcájuk, de alig van ház, szal nem épp kitáblázott környék. Miután megtaláltam az utcát, még így is kihívás volt megtalálni a házat, baromira el van dugva a világtól. Na azért csak sikerült. Vacsival vártak, zöldségek, kolbász összefőve, egyszerű kaja, de finom volt. Másnap sajnos elkezdett nagyon esni, és az előrejelzések ugyanezt jósolták a köv. napokra, így a mászás elmaradt, még reggel elindultam Queenstown-ba.

2010. április 23., péntek

Fox Glacier ("rókagleccser")

Mivel a gleccsersétám már le volt foglalva szerdára, így még a rafting után elindultam, 400 kilométer. Kicsit sajnáltam, hogy a fele ennek már sötétben volt, biztos sok szépet kihagytam, de mivel az út végig a tengerparton vezetett, így azt még világosban elkaptam. Talán mostmár sikerül úgy időzítenem a többi utat, hogy mindig világosban menjek.

Egy dolognál álltam meg, az úgynevezett Pancake Rocks-nál (palacsinta kövek), amik ilyen rakott palacsinta szerűen alakultak ki. Mivel már sötétedett, nem tudtam jó képet csinálni, meg nagyon nem éreztem át a nagyszerűségét, de jólesett megállni vezetés közben.

A szállás Fox-ban (a név nem a rókából jön amúgy, hanem valami 19. századi fazon vezetékneve) egy nagyobb backpacker volt, telefonon foglaltam helyet, mert későn értem oda. A recepciós aszonta hagy egy cetlit, hogy hol a szobám, stb. Hát ez nem történt meg, de sok üres hely volt, így fogtam magam és kerestem egy ágyat, ahol tudtam aludni. Jó társaság gyűl össze, beültünk a helyi kocsmába egy sörre, aztán másnap többen is közösen mentünk az egész napos gleccsersétára. 


Reggel 9-kor indult a túra, baromi sok felszerelést osztogattak (hátizsák, esőkabát, vízálló nadrág, meleg ruha, sapka, kesztyű, bakancs, jégjáró cipő…) Ez elég sokáig elhúzódott, de aztán végre elindultunk, busszal a gleccser aljáig. Baromi érdekes jelenség ez az egész, alulról egy koszos havas sípályának néz ki, egy nagy jégtömbbel az alján. A guide-unk, egy helyi srác, elmondta, hogy 3 ilyen gleccser van a világon, ez, a Franz Josef (20 kilométerre északra innen) és még egy harmadik valahol. Hogy milyen? Hát van a tetején egy rohadt nagy terület, ahol évente 45-80 méter hó esik (kicsit durva….). De a terület nagyságához képest a folyam (13 kilométer hosszú), ahol a jég lecsúszik és elolvad elég szűk. Az nem derült ki számomra, hogy ez miért olyan jó, vagy miben nyilvánul meg a specialitása.

A gleccsert két oldalról is hegy/domb veszi körül, egyiken egy esőerdő, a másikon kopár sziklák. Nagy esőzések idején autó nagyságú sziklák is legurulnak a hegyen, egyszer épp a turisták útvonalára esett, de szerencsére épp nem volt ott senki.

Na szóval olyan 1.5 órát sétáltunk az esőerdőben felfelé, hogy a gleccserhez érjünk. Jó meleg volt, aztán ahogy kiértünk, a szél meg a jég miatt elég hűvös kezdett lenni, ezért jól felöltöztünk, ki mennyire. Felvettük a jégjáró tüskéket, és irány a gleccser. A túra első része a félnapos túrák útvonalával egybeesik, így itt a jégen lépcsők vannak vágva, amit minden nap a túrák alatt a guide-ok csinálnak, mert 1-2 napon belül elolvadna. Ja igen, a gleccser olvad, folyamatosan, az említett fenti területen a hó összesűrűsödik jéggé, aztán elkezd lecsúszni, és folyamatosan olvad. Kb. napi 10-15 centit azon a részen, ahol mi sétáltunk (kb. a feléig mentünk fel, ott van egy nagy törés, amit nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz lenne megmászni, mert tele van ilyen jégtörésekkel, ahova ha beleesik az ember, akkor valszeg nem jön ki).

A jobb részek a lépcsők után jöttek, ahol már csak úgy mentünk a jégen valamerre. A 8 fős csoportban volt két ember, akik elég lassúak voltak, főleg miattuk a guide folyamatosan törte a jeget egy csákánnyal, hogy tudjuk hova lépjünk, meg a tört jégen jobban fogott a cipő is. Én persze az „út” mellett mentem, kíváncsi voltam mennyire simán lehet sétálni a jégen enélkül, és persze sztem tök könnyű, de hát ez a túra mindenkinek jó kellett hogy legyen. Na mind1, ezzel nem vesztettünk sokat.

Kb. délben ebédszünet, a vitt kajánkat ettük meg a jégen. Azért amikor nem mozogtunk, jól áthűltünk, így nem húztuk sokáig a kajálást. A délután volt a legjobb része a dolognak, végre mentünk a legszebb helyek felé. Két jégbarlangon is átmentünk, a második valami hihetetlen szép volt. De kb. 1 hónap alatt mindegyik el fog tűnni, és valahol valszeg újak képződnek.

Kb délután fél 5ig voltunk a jégen, aztán vissza az esőerdőn keresztül a buszhoz, majd a városba, leadtuk a cuccokat, kaptunk egy elismervényt vagy mit, hogy megmásztuk a gleccsert, oszt kb. 6kor mentünk vissza a szállásra. Szauna, majd vacsi, aztán viszonylag korán mentünk aludni, azért fárasztó nap volt. Összességében ez volt az eddigi legjobb ilyen vezetett túra amit csináltam, maga a gleccser egy csoda, baromi érdekes, és hihetetlen szép a környezet. 

2010. április 21., szerda

Murchison – rafting

Az első állomás egy elég kicsi város, van mellette egy hegy, amire felsétáltam, kb. fél órás út, és látszik, hogy az egész kb. 4 utca. A város gyanítom azért épült ide, mert 4 folyó találkozik, és lesz belőle a Buller (hogy előtte is van e már buller, azt nem tom, de mindenesetre abba ömlenek). A szállás (Lazy Cow – lusta tehén) király volt, most hogy kezd a levegő lehűlni, szinte mindenhol kandallóval fűtenek esténként. Volt saját „konyhája” – azaz főztek vacsorát esténként, jó áron. Mindkét nap éltem a lehetőséggel. Mindkét alkalommal ilyen rakott szerűség volt a kaja, zöldséggel, salátával, savanyúsággal (cékla, ecetes lila káposzta). Első nap darált húsos marha valami krumplipüré szerűséggel, másnap paprikamentes pörköltszerű hús, szintén krumplival a tetején, ezúttal karikázva megsütve.



Kedden nem sikerült raftingolnom, mert nem indult túra, a team egy többnapos útról tértek vissza hétfőn, ezért nem nagyon foglalkozva az üzlettel, keddre nem szerveztek semmit. Sebaj. Szerdán délben indultunk. Még sose raftingoltam, vártam már nagyon. Egy 4 fős brit család és egy új-zélandi apa-fia páros plusz én és a raftingos gyerek. Bár hosszúnak tűnt a sok magyarázás, biztonságról, meg ilyesmiről, de végülis nem mondtak többet mint kellett.

A 8 hajóson kívül volt egy másik raftingos, aki ezúttal kocsival követte utunkat, fotózva minket a jobb helyeken. Ezeket a képeke a végén meg lehetett volna venni, de ilyenekre inkább nem költök.

Maga a hajózás jó buli volt, bár én sokkal kevesebb sima részre számítottam, és jóval több „rapid”-ra, ami az ilyen zuhatagos részek angol neve. De azért azok a részek nagyon adták. Érdekes volt az is, ahol egy-egy nagyobb sziklán átesett a víz, 1-2 métert esve, ott a hajót beszippantotta a sziklához, nem tolt el előre, holott azt gondolná az ember, hogy ha megy a víz előre, tolja a hajót is.

Volt egy nagyobb vízesés, ahol csak a legszerencsésebbek jutnak le, a raftingos srác idei kb. 150 túrájából három alkalommal voltak olyan körülmények, hogy le lehetett menni (gyakorlatilag magasabb vízállásnál nem is vízesés, csak egy sima zuhatag). Ezt sajnáltam, mert sztem jó móka lett volna (-:

A túra végén volt pár nagyobb szikla a folyó mentén, 5-10-15 méter magas, amelyekről lehetett ugrani a vízbe (jó mély, de a mentőmellény miatt nem is tudtunk volna 30 centinél mélyebbre süllyedni). Persze én a legmagasabbról ugrottam, aztán kipróbáltam a többit is. Baromi jó volt csak úgy ugrani egyet szabadon, aztán csobbanni egy nagyot.

Kb. 7 kilométert mentünk le a folyón, 2.5 óra alatt. Aztán kocsival vissza Murchisonba, ahol forró zuhany, tea és egy kis harapnivaló várt.