Na, hát ez volt AZ úti cél, legalábbis erre vártam a legjobban. Már nem a nagykörúton belül, hanem az egész új-zélandi utam során. Ugyanis itt van a világ első állandóan üzemelő kereskedelmi BUNGY JUMPING hely, a Kawarau híd.
Mivel ez igen kedves téma számomra, fosok egy pár szót a történetéről a bungy-nak. A bungy egy csendes-óceáni szigeten gyökeredzik, Vanuatuban. Itt ugyanis a férfivá válás szertartásának része, hogy a fiatal férfiak ilyen növényszárat kötnek a lábukra és leugranak valami toronyról a mélybe. Mindent maguknak készítenek elő, szal nem épp a modern technológia és biztonság uralkodik (-: Már nem emlékszem ki mesélte, meg azt se tudom, hogy igaz-e, de állítólag egyszer amikor a királynő ellátogatott a szigetre, be akarták mutatni neki hogy hogy is működik. De szerencsétlen srác elrontotta és a királynő szeme láttára zuhant a földre, de gondolom ez jó rég lehetett.
A modern bungy-t A. J. Hackett és Henry van Asch alapította. A. J. személy szerint több király helyről is ugrott, Golden Gate híd, Eiffel-torony és gondolom hosszú még a lista. Mindez kb. a 70-es évekre nyúlik vissza. Majd a 80-as években megnyitották az első állandó ugróhelyet, ez a Kawarau-híd, ami ma is a legnépszerűbb ugróhely a világon. A híd alatt 43 méterrel zúg a Kawarau-folyó hihetetlen szép kék vize.
Azóta egyébként az A. J. Hackett nevét viselő cég a világ számos pontján üzemeltet ugrásokat. A legmagasabbak svájcban és Hong Kong-ban vannak, már motoszkál bennem a gondolat, hogy ott is ugorjak egyet (-;
Egyébként sokan gondolják, hogy az ejtőernyőzés után a bungy már pite, pedig nem. Ejtőernyőzésnél nem félsz a repülőben, hogy földbe csapódsz („ground crush”), ellenben a bungynál igen közel van a föld, és tudod hogy nagyon közel fogsz menni. Plusz szerintem nagy előnye a tandemernyőzéshez képest, hogy itt te ugrasz, nem valaki más helyetted. Ezért is vártam annyira.
Na, vissza a vasárnapra. Kb. fél órás vezetés után ott voltam, a hídnál. Már nem is emlékszem mikor, olyan rég volt mikor először megnéztem a wikipedia-n meg a térképen, hogy hol is akarok ugrani. Egy újabb álom, ami lassan valóra válik, gondoltam. Kicsit szemerkélt az eső, de nem volt vészes. Körülnéztem az épületben, ajándékbolt, videó, és egy terasz, ahonnan lehet nézni az ugrókat. Irány a pult, 175 dollárért befizettem az ugrásra. Közölték, hogy nincs pénzvisszafizetés, ha nem ugrok, így jártam. Na mondom, szerencsétlenek, akik végül tényleg nem ugranak, de tudtam hogy engem ez a veszély nem fenyeget (habár eredetileg az volt a tervem, hogy a blogban olyan bejegyzés születik, hogy nem mertem ugrani, de később leírom miért nem így történt).
Na, mérlegre fel, előtte cipő le (ezt én akartam így, gondoltam sokkal jobb mezítláb (-: ), zsebek kiürítve, épp ahogy majd ugrani fogok. Kezemre filccel rávésik a számot, meg ideadják a boarding pass-t és közlik, hogy amint készen állok mehetek a hídra. Hát mentem.
Előttem 2en voltak már beülővel ellátva, várva a sorukat. Két csaj, elég sokat ríttak, nem nagyon mertek ugrani, de végül mindkettő rávette magát. Baromi vicces, hogy az emberek úgy ugranak, mintha kötél nélkül 1 métert kéne a mélybe menni, és számítana hogy a lábad van elöl, vagy fejest ugrasz. Értem én, hogy ez kis ugrásnál megnyugtató, de hogy miért nem tudják itt levetkőzni ezt a félelmüket, hamár elhatározták magukat, na mindegy. Mindig is irigyeltem az olyanokat, akik félnek az ilyenektől, mert le tudják győzni azt. Hát sajnos én nem féltem, bár azért izgatott voltam.
Na, én jöttem. törölközőt csavartak a lábam köré, aztán azt egy erős biztonságiöv-szerű hosszú kötéllel rögzítették, és végül egy tényleges biztonsági övvel keresztbe is átfogták. Beülőre két karabíner, fő a biztonság. Megkérdezték, hogy akarok e vizes lenni, én meg mondtam, hogy persze, legalább derékig (azaz a folyóba megmártózni mikor kinyúlt a kötél).
Aztán ki az ugrórész szélére, mosoly a kamerába, integetés a közönségnek, és közölte a skac, hogy na akkor ugorhatok. És ott áltam, egy 5-10 másodpercig élveztem a pillanatot, hogy végre ittvagyok, és aztán egy nagy ugrás előre. Elképesztő érzés volt, leírhatatlan. Alapjában véve ugye egy fejesugrás volt a mozdulatom, és aztán rájöttem, hogy nem jön azonnal a víz, mint úszásnál a medencében d-:
A zuhanás amúgy vagy 3 másodpercig tarthatott, és épphogy csak megérintettem a vizet, nem jött össze a merülés (nem mindegy, hogy előre ugrasz, vagy lefele, máshogy nyúlik a kötél egyik-másik esetben.). Sebaj, aztán visszarántott, és a levegőben a totális szabadság érzése fogott el, ahogy a testem dobálódzik. Még lógtam egy darabig, élveztem a pillanatot, és aztán begyűjtöttek lent egy kis csónakba.
Visszamentem az épületbe, fotókat videókat megnéztem (6-6 ezer forintért meg is vehettem volna őket, kihagytam, helyette inkább másra költöttem el kb. ugyanazt a pénzt (-; ). Baromi jó érzés volt, iszonyat boldog voltam, és rájöttem, hogy ezt egész nap is tudnám csinálni. Hát kiderült, hogy 60 dollárért (8e Ft) lehet másodszor ugrani. Na nekem se kellett több, be is fizettem még egyszer (-:
Ezúttal kicsit jobban esett az eső, közben egy másik csapat került a hídhoz, akik az ugrást vezényelték. Megint megvolt a kérdés, hogy akarok e merülni, mire mondtam, hogy ja, de mostmár tényleg (-: Hogy legyen valami változatosság is, most háttal ugrottam. Az előkészületek során Pink Floyd – Another Brick int he Wall c. száma ment (-; Amúgy sztem így kevésbé izgi, sokkal jobb érzés látni előtted a zuhanást, de az érzés itt is nagyon jó volt. Aztán közeledik a föld, és jeeee, kb. a hasamig bele a folyóba, majd kb. azonnal rántott is ki. Ez az ugrás már csak ezért is megérte.
Megint vissza az épületbe, dvd meg fotók megnézése, ennél az ugrásnál már nehezebb volt megállni hogy ne vegyem meg (ugyanazért a pénzért adták volna mindkét ugrást videoját), de aztán csak sikerült. Így is többet költöttem mint terveztem (-;
Ja egyébként még mikor visszamentem a hídra a táskámért, egy lány készült az ugrásra, de nem merte megtenni, visszafordult… Na mondom szerencsítlen (-;
Azért nem írtam olyan bejegyzést, ahol ezt kamuztam volna, mert annyira de annyira jó volt, hogy ezt muszáj volt így leírnom (-: Eggyel kevesebb dolog, amit a jövőben csinálhatok „első alkalommal”, de annál jobb lesz újra meg újra (-;