2010. május 23., vasárnap

See you later, New Zealand!

Nem is értem miért, de a naplemente eléggé a búcsú pillanata volt (-: Aztán rájöttem, hogy hülyeség lenne ezt az egész tripet azzal elrontani, hogy rossz kedvem van amiért elmegyek, szal inkább várom Hong Kong-ot, a következő tripet akárhova is lesz, meg a következő látogatásomat ide (-: Mert az biztos, hogy lesz, sztem korábban mint gondolnám.

Este a reptéren fogok aludni, több okból: korán van a járat, nem kell fizetni érte, meg mindig ki akartam próbálni (-: Ha nem sikerül, az se baj, legalább megint nem lesz gondom a jet-laggel.

Olvastam nemrég egy barátom utazási blogját, és nagyon tetszett a témakörökre bontott hozzászólások ötlete. Szal, ezután néhány érdekesség, hétköznapiság jön, amit én érdemesnek találok arra, hogy itt megjelenjen. 

Auckland ismét

Az eső nem állt el reggelre se, ezért mára időzítettem a múzeumot. Nem vagyok egy nagy múzeumos, sőt, kimondottan nem szoktam szeretni őket, de sok ember mondta, aki már látta, hogy ez jó. Hát jó, legyen. Az épület nagy, eredetileg háborús emlékmúzeumnak készült, az első vh. után épült meg itt, ha jól emlékszem 1929-ben. Aztán a második vh. után kellett több hely, szal a 60as években kb. kibővítették.

A kiállítás azonban nem csak háborús. 3 szinten vannak dolgok: földszinten maori kultúra, csendes-óceáni emberek eszközei, életmódja, stb. 1. emeleten földrajzi kiállítás, a Föld története, óceánok, vulkánok, állatok, növények, minden. A 2-on van az összes háborús dolog.

Kb. 4 órát töltöttem el, annyira tetszett. Nagyon sok interaktív dolog volt, szal nem csak képek meg köcsögök (az is volt, de elhanyagolható) a falon.

Volt egy rész, a „Wild child”, azaz vad gyerek kiállítás, ahol a régi új-zélandi iskolákról voltak dolgok, hangszórón tanár üvölt a gyerekekkel, hogy csend legyen, osztályképek az elmúlt 100 évből, stb. Voltak dolgok a cserkészekről is, valamint berendeztek egy ilyen fára épített klubházat, amit a gyerekek építettek a számítógépes kor előtt. Ja hát igen, már az is a múlté… Volt két szoba berendezve, a 90es évek gyerekeié (Cíber kids néven futunk)… Na mondom király, a gyerekkorom múzeumi darab… A fiú szobában képcsöves TV, Playstation 1, együtteses poszter… A lányszobában a kedvenc darabom a kétkazettás magnó. Vicces volt (-:

Aztán írtak arról is még itt, hogy milyen fontos volt régen, a „Space between”, azaz az iskola és az otthon közti út, terület, ami csak az övéké volt, míg a többi területen a felnőttek „uralkodtak”. És aztán írták, ami igaz is, hogy a szülők ahogy múlnak az évek, egyre több dologban „uralkodnak”, és nem marad meg a gyerek saját területe, max a facebook. Ez elég szomorú, rájöttem milyen jó volt gyereknek lenni.

A másik kedvencem a „Weird and wonderful” azaz „Furcsa és csodálatos” volt. Itt volt hangyafarm mikroszkóp alatt, egy rovarnak a 4 állapota egy tányérba szórva (ott mozogtak meg minden), élő pókok, patkányok, tücskök meg mindenféle egyéb rovar. Mindemellett nagyon sok más, amivel főleg a gyerekek kötötték le magukat.

A földrajzi kiállításban sok érdekesség volt, eléggé az alapoktól volt elmagyarázva minden, igazi sziklák, stb. a teremben. A vulkános rész tetszett a legjobban, Auckland ugye vulkános területre épült, de már vagy 600 éve nem tört ki egy se. Volt egy szoba, ahol „élő” hírekben közvetítették, hogy ki fog törni a vulkán, majd a nappaliba beáramlott a füst és elsötétült minden (-:

A háborús kiállítás érdekessége, hogy a 2. vh európai részéről nem sok szó esett, inkább a csendes-óceáni térségről volt szó. Ez azért volt érdekes, mert otthon pl. Berlinben egy szó sem esik erről. Nem is nagyon hiszem, hogy otthon sokan tudnának arról, mekkora harcok folytak itt is, de gondolom miután az HBO-s „Tha Pacific” (vagy „A hős alakulat”) sorozatot mindenki megnézi, egyből más lesz a helyzet, nem is baj. Ezenkívül volt valami dolog kb. minden háborúról, ami a térségben zajlott, vagy új-zélandiak is harcoltak. Két harci gép is ki volt állítva, valamint egy elég komoly fegyver-kiállítás, rengeteg darabbal.

A végére egyébként már eléggé elfáradtam, szal nem néztem meg mindent alaposan, még azok közül se ami érdekelt, de sztem ha valakit minden érdekel, több napos program a teljes múzeum végigjárása…
Utsó napomon egy városi sétát toltam egy német sráccal, aki 2 hete jött, és még van 4 hónapja… Minden előtte van, én meg minden után… Részben irigylem (-: Na, szal a séta egy 16 km-es út, az óceáni öböltől a Tasmán-tengeri öbölig. Útközben a város két nagyobb vulkánja, az egyikről baromi jó kilátás nyílt a városra. Egyébként a másik part nem túl érdekes, de asszem nagyon jó ötlet volt a 11 órás repülőút előtt egy jó nagyot sétálni.

Egész nap gyönyörű idő volt, így itt volt az ideje a Sky Tower-be felmenni. Úgy időzítettem, hogy még világosban, és sötétben is fent legyek, szal ott néztem a naplementét. Sajnos nem az óceán felé megy le, így nem volt annyira király, mint amúgy, de azért szép volt.

Rotorua

Kb. 250 km-re van Aucklandtől délre. 68.000 ember él a környéken, melynek 35%-a maori. Ez a város teljesen más volt, mint az összes többi új-zélandi élményem. Az utcán a maorik nagy számban vannak, de olyanok, mint a többiek, normális ruhában mobillal, kocsival, stb. élik a civilizált életet. Számomra meglepő módon egymással sokszor maoriul beszélgetnek, holott én aszittem, hogy csak úgy tiszteletből az ország másik hivatalos nyelve.

Na, ez volt a kevésbé érdekes dolog itt. Az északi sziget tele van vulkánokkal, bár ezek nem túl aktívak mostanság. Ezen a környéken viszont jelentős posztvulkanikus tevékenység működik még most is. Nem tom pontosan, hogy hogy működik, de gondolom a forró kőzet közel van a föld felszínéhez, ezért látható mindenfelé gőzölgő füstfelhő. Néha a bokorból jön ki (-: Mindenfelé kénes illat van, gondolom ez földrajzilag így kell hogy legyen d-:

Első nap egy közelebbi ilyen parkot néztem meg (Te Puia), ahol csomó forró sárfürdőt, thermál medencéket (na nem olyat amibe fürödni lehet, hanem 90-100 fokos természetes dolgokat) lehet találni. A sárfürdők bugyborékolnak, mert az is forró, és vicces hangokat adnak ki (-: Ami itt igazán speckó volt, az a maori nevű gejzír, Puahaki vagy mi, ami óránként 1-2szer kitör. Durva, hogy folyamatosan spricceli ki a vizet magából, és persze gőzfelhő mindenfelé, mert hogy ez is forró. A parkon egy hidegvizű folyó megy keresztül, melybe sok helyen beleömlik a meleg víz, kár hogy nem lehet fürödni, de hallottam, hogy délebbre van olyan hely, ahol lehet, érdekes érzés lehet.

Itt a parkban egy maori falu is ki volt alakítva, és megnéztem egy sokfelé árusított maori előadás csomagot. Nem volt nagy szám, de érdekes volt egyszer. Táncoltak, énekeltek, üvöltöztek, stb.

Másnap egy nagyobb ilyen parkba mentem (Wai-O-Tapu), egy kicsit messzebb volt a várostól, 25 perc busszal. Sajnos az idő nem volt olyan jó, elég ködös és felhős volt, szal nem túl jó képek születtek, meg a látvány se volt olyan, mint napsütésben (a képeslapokat elnézve). Itt is minden forró, pezseg, bugyborékol, gőzölög, plusz még színesek a vizek is. Neonzöld, sárga, kék, piros, fekete, fehér… És ráadásul esős időben megváltozik egy-egynek a színe. Ennek valahogy különböző kémiai anyagokhoz van köze, de nem jegyeztem meg, melyik mitől olyan.

Itt is volt egy gejzír, ami turistákhoz igazítva minden nap 10.15kor lő fel, ezt régen szappannal, ma egy nyomot nem hagyó kémiai anyaggal oldják meg, hogy elinduljon a folyamat. Először ezt elég gáznak tartottam, hogy a turisták miatt ilyen eszközökhöz nyúlnak, de aztán elmesélték, hogy hogy alakult ki. Volt itt egy „szabad börtön”, ami azt jelentette, hogy a rabok fákat ültettek a szabadban, tehát nem a rács mögött ültek (ez jó rég volt, 100+ éve). És aztán az egyik kitalálta, hogy ahelyett, hogy tűzön edényben vizet forralnának a mosáshoz, ki kéne hozni ide a forró vizű forráshoz a ruhákat. Meg is tették, de amikor a szappant belekeverték, mindenfelé szétrepültek az emberek meg a ruhák is. Azóta rájöttek, hogy ez mért van így. Arra már nem emlékszem, hogy milyen indíttatásból, de azt akarták, hogy minél kisebb részen jöjjön ki a víz, ezért sziklákat raktak a lyuk köré. Majd a kitörések után ezekre lerakódott a vízben lévő kristály, és ma egy fehér ilyen dombocska a kitörés eredete.

Ezután vissza a városba, és még egy dolgot néztem meg, a Rainbow Springs nevű helyet. Itt állítólag van kiwimadár, szal gondoltam azt is megnézem. Egy elzárt rész, mindenféle régi növénnyel fával állattal, ami helyi. Érdekes volt, de nekem itt is a KEA tetszett a legjobb, volt 2 is (-: Az egyik teljesen őrült volt, oda-vissza rohangált 2-3 méteren (-: A másik vicces dolog, hogy ilyen bogrács-szerű edényekben volt a kajájuk, amiben egy tányér volt még pluszban. Na, az nem tetszett neki, megfogta, és kidobta a bográcsból a tányért, mindezt a csőrével. Sajnos nem sikerült lefotóznom, ezért visszatettem a tányért (-: Vártam egy pár percig, mivel nem akarta kidobni, feladtam. Erre kb. 2 percre rá láttam, hogy kidobja megint, de megint lemaradtam… Vicces madár, imádom.

Kiwit is láttam, de nem a szabadban, ilyen zárt sötét szobában tartják őket, nem értem mért, nem volt kedvem elolvasni. Szal sokat nem láttam belőlük, de egyébként a képek alapján ezek is elég aranyosak. Sebaj, én kea-párti maradok!

Este busz, vissza Aucklandbe. Esett az eső mint az állat, végig, de ez annyira nem zavart, el-elszundítottam a 3 órás úton.

2010. május 21., péntek

Auckland

Eljött ez is, már az Északi Szigeten vagyok. Az első nap Aucklandben hosszú volt, mert azt hittem hogy kedden megyek Rotorua-ba busszal, de rosszul emlékeztem, de már felkeltem, összecuccoltam és elindultam a buszhoz, mire rájöttem félúton. De már nem volt kedvem visszafeküdni aludni, szal csak visszamentem a szállásra, hogy megbeszéljem a tulajokkal, hogy szerdán nem leszek, és kedden igen.

Nem nagyon tudtam, mit lehet csinálni itt, szal gondoltam elmegyek a városba sétálni, bóklászni, és kiderül mi érdekel. Itt is van bungy, egy hídon, ahonnan tök jó a rálátás a városra, gondoltam elsétálok oda, és megnézem. Láttam, hogy csinálnak „hídsétát”, mondom biztos dumálnak közben, meg minden, de nem azért terveztem. Aztán kiderült, hogy ez a túra az egyetlen módja, hogy a hídra gyalog felsétáljak, majd az is kiderült, hogy ezért 120$-t kérnek, szal gyorsan le is tettem rola (-:

A belváros, mint minden ilyen nagyvárosnál, tele magas irodaépületekkel. A város szimbóluma a 328 méter magas Sky Tower („ég torony”), mely szintén itt van. Itt volt egy másik dolog, ami érdekelt (volna), a skyjump vagy a skywalk. Az első a toronyból való ugrás, de nem bungy, hanem két dróton lecsúszva érsz földet – ez nem tul jo sztem, ráadásul drága. Na mondom marad a séta, ami a torony kb. 220 méteres magasságán lévő gyűrűn biztosítva megy a peremen. Mint kiderült, ez is drága, szal ezt is kihagytam. Mire ott tartottam volna, hogy na felmegyek a toronyba, elkezdett esni, szal ezt elhalasztottam szombatra.

A déli szigethez képest érezhetően büdösebb van, nagyváros, sok autó, stb… Ami viszont pozitív, hogy a nagyobb városi zöld parkokon kívül minden utca tele van fákkal, kivétel nélkül. Ez már Chch-ben is tetszett, de erre itt nem számítottam. Nem véletlenül van benne a világ legélhetőbb városai listájának TOP 5-jében (-:

Ami ezen kívül nagyon tetszett, az a campus. A belváros mellett van, nem túl nagy épületek, de sok. Az egyetemistákból sok van, és korán reggel már mennek órára, vagy spanolni a többiekkel, ki tudja. Azóta megnéztem, elég drága itt tanulni, kb. 4 millió forint a tandíj egy évre külföldieknek MSc-n, szal nem biztos, hogy idejövök, de jó lenne nagyon. Bár nem tudok statisztikákat, de rengeteg a japán, meg egyéb ázsiai, akár egyetemen, akár amúgy. Végülis közel van. Ami furcsa, hogy nem látni, hogy vegyülnének, mindenki a sajátjaival lóg.

Ebédre találtam egy kis koreai palacsintázót, ahol rengeteg diák kajált, gondoltam jó lesz, 3 dollárért nagyon finom ilyen töltött palacsintát adtak, én csirkés-sajtost választottam.

Az egyik ilyen papírpocsékló szóróanyagban láttam, hogy Új-Zélandi zenei hónap van, ami egy csomó programot jelent országszerte. Ami itt volt, kedd este, a komolyzenét népszerűsítő ingyenes koncert, amit az Aucklandi Filharmonikus Zenekar tartott a városháza termében. Általános suli óta nem voltam ilyen koncerten, szal gondoltam miért ne, kíváncsi voltam hogy megy ez itt.

3 darabot toltak, mind újzélandi eredetű. Az egyiket egy 16 éves írta, aki már most kezd elismert zeneszerző lenni. A másik kettőnek szintén voltak új-zélandi kötődései. Az egyik érdekessége a nemrégiben felújított orgona, melyben a mű szerzője játszott az orgonán. Beszélgettek is a fazonnal, aki elárulta, hogy 5000 csőből áll az orgona. Nemsoká beindítják az orgona-turizmust, ugyanis úgy építették át az egészet, hogy végig lehet sétálni a színfalak mögött, és látni az egészet. Kár, hogy még nem volt most, érdekelt volna. A harmadik darab tetszett a legjobban, ugyanis a kedvenc hangszerem volt benne, aminek nem tom mi a neve magyarul, angolul marimba, ilyen xilofonszerű, alul csövek, fa cuccokon kell ütni a golyófejű pálcákkal. Anno a Talamba koncerteken szerettem meg a hangját, és most azon kezdtem gondolkodni, hogy meg kéne tanulnom játszani rajta. Tök jó lenne. Erről eszembejutott, hogy remélem lesz nemsoká otthon Talamba koncert, tuti elmegyek (-:

Este vissza a szállásra, másnap Rotorua, mostmár tényleg.

2010. május 15., szombat

Utsó hét a Déli Szigeten

Hát a nagykörút óta nem mondanám, hogy sok remek élményben volt részem, ugyanis ma van a diplomaleadási határidő, azzal szarakodtam... De legalább kész lett, a másik sulis tárggyal együtt. Jó érzés túllenni rajta, de azért hozzáteszem, ennél csak rosszabb lehetett volna ez a dolog, akár otthonról, vagy nem tom, de összességében nem döglöttem bele az írásba.

Kicsit sajnálom, hogy eddig tök jó idő volt, én meg bent rohadtam. Azért minden nap kimozdultam, vagy a kertbe jótékonykodtam, vagy elmentem biciklizni itt a környéken. Sajnos az utolsó 3 napom itt Mike-knál meg végig esős lesz... Pedig még vissza akartam menni a nyaralóhoz, megpróbálni mégegyszer a mászóprojektem Mike egyik haverjával, de hát se esőben, se eső után nem lehet, csúszna... Szal ez kimarad most, majd ha visszajövök legközelebb, akkor megpróbálom (-; Naja, valszeg nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Új-Zélandon járok, van még sok dolog, amiért érdemes visszajönni.

Már teljesen otthon érzem magam itt, szal furcsa lesz elmenni, de hát ez van. Tegnap néztem egy filmet, és abban volt egy idézet, ami nagyon tetszett: "The bad news is that time flies. The good news... is that you're the pilot." Lefordítva kb: "A rossz hír, hogy repül az idő. A jó hír, hogy te vagy a pilóta."

2010. május 10., hétfő

Születésnap

A diplomaírás miatt nem épp a legkirályabb napom volt, de azért köszönöm midnenkinek aki felköszöntött akármilyen formában. Vettem egy szelet cheesecake-t, meg egy gyertyát, és családi szokáshoz híven csináltam egy fújós képet (-:


Vicces egyébként, hogy a képen látható képeslapot április 22-én adta fel otthon a család, és pont 10-én jött meg!

2010. május 7., péntek

Újra Mike-knál

Mt. Cook után már nem csináltam semmit, Christchurch-i megállóval 2 nap alatt 'haza'vezettem. Ezt még Mike mesélte mikor ittvolt, de most jutott eszembe csinálni egy fényképet a dologról. Van egy épület annak az útnak az elején, ami a főútról jön fel a dombra, ide a házhoz. Tök szépen rendben tartott kert, sima lakóháznak tűnik, annyi furcsaság látszik, hogy sorompó van az autóbejárón. Ez itt nem szokás.



Kérdezi Mike, hogy mit tippelek, mi ez. Hát foglamam sem volt. Nézzétek meg a képet, és tippeljetek ti is. A képre kattintva a Picasa-n a képaláírásban elárulom a választ. Ez olyan újzélandias gondolkodás (-:

2010. május 4., kedd

Mt. Cook - Müller Hut track, blick-módra

Bár a meghosszabbított Milford Sound-i látogatásom miatt úgy voltam vele, hogy ezen állomását a tripemnek kihagyom, de végül úgy döntöttem, hogy egy másikat hagyok ki, mivel itt nagyon jó időt jósoltak keddre. Még hétfőn megérkeztem, már akkor se volt sok felhő az égen, és épp láttam a naplementét a hegyen. Ez Új-Zéland legmagasabb hegye, 3746 méter. Körülötte persze van csomó másik kisebb, de azért eléggé kimagaslik a tömegből. A másik oldalán egyébként van a Fox gleccser, ahol már voltam korábban. De út nem vezet, körbe kell menni, vagy repülni.

Itt a YHA lánc ifjúsági szállásán aludtam, backpacker nincs, ezenkívül drága motelek vannak csak. Egy nagy előnye volt: szauna (-: Vacsi után be is ültem melegedni, bár nem mondanám hogy agyon volt fűtve, vagy két fél órás sessiont toltam.

Másnapra a Müller hut track volt betervezve, 6-7 órás odavissza túra. A falu maga 800 méteren van kb., ez pedig 1800on, melyhez 5 kilométeres út vezet. A „hut” egyébként olyasféle dolog, mint a sípályákon a hütte, csak szolgáltatás nélkül. Van egy ház, senki nincs ott, csak a vendégek, konyhával (gázpalackos), pottyantós budi, meg nagy „ágyak” matracokkal, plusz meleg takarókkal. Ezeket a DOC (a helyi természetkarbantartó szervezet) üzemelteti, éjszakánként változó összegeket kell fizetni az ittalvásért, melyet még lent a látogatói központban kell kifizetni. Mivel én későn értem a faluba, ezért nem jöttem ide fel aludni, pedig állítólag megéri mind a napfelkeltéért, mind a naplementéért fent aludni, mert gyönyörűen rá lehet látni a Mt. Cook-ra.

Na, szal olyan reggel 9kor indultam, bementem az említett látogatói központba, kideríteni, hogy lehet-e menni az útvonalon (kezdődik a tél, és esetenként lavinaveszély miatt lezárják). Kitöltöttem egy papírt, hogy ha nem érek vissza, akkor elkezdenek keresni. Jó rendszer d-: Az út első 1 órája sík, a falutól a hegy lábáig vezet. Majd egy tábla, hogy merre tovább, és egy szöveg, hogy végig a narancssárga jelzést kell követni. Én azt hittem, hogy jó fele megyek, egy nagy sziklaomlás szerű részen vezetett fel az út. Sárga jelzést ugyan csak az alján láttam, de mivel sejobbra-sebalra nem volt út, gondoltam az egyértelműség miatt nem volt több. Ahogy mentem fel, egyre gyanúsabb volt, hogy ez nem az út, mert néhol egész komolyan kellett „sziklamászni”, persze egyszerűbb részek, ami vállalható kötél nélkül. De azért csodálkoztam, hogy ezt sokan végig tudják csinálni. Aztán elértem egy részhez – ekkor már egy ideje tudtam, hogy ez nem az út, de gondoltam majd keresztezi, vagy valami – ahol már én sem akartam felmenni, mert elég magas volt, rossz kapaszkodókkal. Talán meg tudtam volna csinálni, de nem akartam kockáztatni. Ráadásul az út ugyanott vezet lefelé, mint fel, és abban korántsem voltam biztos, hogy itt le tudnék menni, mármint élve (-;

Szal visszafordultam, és ekkor láttam meg hol megy az út. Nem messze attól ahol voltam, de nem a sziklákon, hanem kiépített lépcsőkön. Kb. 10 percet visszamentem, aztán kicsit az erdőn áttúrva magam már az úton voltam. Épp jött két ember, csodálkoztak honnan kerültem oda (-;

Az út egyébként végig „nyitott” és látszanak a hófödte hegycsúcsok, hegyoldalak. Az is látszott, hogy én is találkozni fogok hóval, de azt nem tudtam, hogy mennyivel. El is érkeztem egy tisztáshoz, ahonnan kezdve már nem nagyon voltak fák, csak sziklák, és foltokban hó fehérlett. Mentem tovább, egyre több hó, majd egy idő után már a napsütés miatt megfagyott havon mentem. Nyári cipőben, totál sík a talpa, semmi tapadás (-: Ezért igyekeztem a kilátszó sziklákon lépkedni, mert a meredek felfelé menő úton másképp reménytelen volt. Egy ilyen letörés volt, ami kalandos volt, utána már könnyebb volt menni, de persze végig hóban. Magánál a hut-nál már méteres hó volt, de kemény, szal nem süllyedtem el benne, de néhol látszódott, hogy korábbi lábnyomok milyen mélyen vannak. A vicces az egészben, hogy végig pólóban voltam, mert sütött a nap rendesen, de azért árnyékban érezni lehetett, hogy hideg van (szél nem volt). Elérkeztem a huthoz, ahol kifeküdtem kicsit pihenni a napon. Közben láttam egy lavinát is a másik hegyen, tök jó volt. Bár az eleje után felporzott a hó, szal sok nem látszódott, de még sose láttam, szal jó élmény volt (-:

Visszafelé a letörés hasonló kihívás volt, de azért sikerült megoldani. A végén – lent – megállapítottam, hol kellett volna másfelé mennem, de nem bántam így se, legalább nem végig lépcsőztem (-: Leadtam a visszatérési nyilatkozatomat, aztán indultam Chch-ba. Lassan vége a körútnak, más új dolgokat nem csinálok már, csak azért állok meg Chch-ban, hogy ne egybe kelljen hazavezetni a 800 km-t kb.

2010. május 3., hétfő

Dunedin

Nem is tudom miért jöttem ide, semmi extráról nem tudtam ami a környéken lenne. Eléggé délen van, az óceán partján. Kicsit az volt az érzésem, mintha ez lenne a legrégebbi város. Csomó „öreg” (100+ éves) épület, templomok, elhagyatott részek. Itt láttam az első csövest/kéregetőt az utcán, meg egy putri-szerűséget is.

A szállás, közel a belvároshoz, nagyon király volt, egy kisebb öreg ház, de főleg a társaság miatt érte meg idejönni. Néhány maláj, francia, német, japán gyűlt össze, mind tök jó fejek, elmentünk egyik este a világ legmeredekebb utcájához. 2 dollárért lehet venni egy tanúsítványt, hogy megmásztad. Bár gyanítom eladják akkor is, ha nem mentél fel a tetejére d-: Nem túl hosszú, de tényleg elég meredek. Nem emlékszem az arányra, valamelyik fotón megvan.

Este közösen főztünk, én főleg csak néztem, mert ázsiai kaja volt, gyorsan elkészült. Valami rizses cucc, ilyen „üveges” trutyi, ami a víz és tej keveréke, amiben főtt a rizs. A végén belement egy kevés ződség. Mindehhez serpenyőben grilleztünk hasonló zöldségeket fokhagymával. Baromi jó volt.

Az egyik maláj egyik szüleje hong-kongi, így eléggé vágta a dolgokat. Totál kajafüggő (mindig lefényképezi, amit eszik (-: ), írt nekem egy listát, mi az amit mindenképp ki kell próbálnom ott. Miközben sorolta, szinte már menni akartam oda, megkóstolni őket. Bár ez úgyis bekövetkezik egész gyorsan, már csak bő 3 hét, és otthon vagyok.

Végül úgy döntöttem, maradok még 1 napot, este dolgoztam a diplomán, majd másnap délelőtt indultam tovább.

2010. május 1., szombat

Milford Sound #3

A 3 napos szar idő után megjött a jóidő, pénteken volt kajaktúra, jeee. Már sokszor majdnem hagyni akartam, és menni tovább. Nem szeretnék sose olyan helyen élni túl sokáig, ahol ennyit esik, elég lehangoló… Azért elvoltunk.

A kajakozást ketten vezették, ugyanis ez volt az utolsó „nyári” túra, május elsejétől minden téli üzembe áll. Az egyik srác épp betanulta a tripet, ő lesz a téli, a másiknak meg ez volt az utsó napja, valahova elhúz fél évre. Még egy ilyen d-: Rajtuk kívül 6an voltunk, duplakajakokban. Két német srác, egy ausztrál pár meg egy spanyol nő, aki Sydney-ben él. Én vele kajakoztam, még nem sokat kajakozott életében, nem is volt túl aktív, de nem is számított. A hely egyszerűen félelmetesen szép, komolyan a leggyönyörűbb hely ahol valaha is jártam. Talán nincs is szebb… Picit felhős volt az idő, de száraz, a tengeren tök jó volt menni.

Ja, tenger… Hát megint földhözragadt gondolataim alapján azt gondoltam, hogy a tenger sós víz… Hát 1 méternyi eső után nem, megül rajta a friss víz, és egyáltalán nem sós. Nehezen tudom elképzelni, hogy a „két víz” hogy nem keveredik össze, de hihetetlen… Csoda, azt tudnám mondani d-: A vízmélység egyébként két-háromszáz méter átlagosan. A sziklák (vagy hegyek) pedig legalább 1400 méter magasak, van hogy a víztől egyenesen kinő többszáz méter magasra. Volt két vízesés amihez viszonylag közel mentünk, mindkettő 160 méter magas kb. De a nagy hegyek miatt amik körülveszik, olyan aprónak tűnnek. Nem mondanám meg, hogy a Niagaránál 3x nagyobbak… Pedig azt is láttam alulról, de magasabbnak tippeltem volna.

A túra végefelé elkezdett sötétedni, a naplemente gyönyörű volt, nem tudom szavakba önteni (majd megnézitek a képeket, jövö héten töltöm fel). A legvégén már tök sötét volt, de akkor csak a partra visszaeveztünk, be a sátorba ahol egy tök király fűtő cucc volt: egy nagy gáztartályból jött a gáz, amit mint egy gáztűzhely meggyújtottak, és valami erős ventilátor fújta a meleg levegőt. Sose láttam még ilyet, de elég hatékony volt, meg lehetett sülni, de jól esett.

Este – mint már írtam – szezonzáró party volt a hely egyetlen étterem/kávézó/bar all-in-one helyén. Élő zene, rengeteg ember: az összes aki valamelyik hajón dolgozik, a szálláson, kajakos túrát vezet, meg a fene se tudja még milyen melók vannak ott. De szinte mindenki itt dolgozott, csomó különböző országból összeverődve, mint egy nagy csapat. A domino jutott eszembe, hogy nekik is milyen jó lehet itt…

Az utsó éjszaka nyugodt volt, semmi eső. Éjfélre értem vissza a szállásra, gyorsan bealudtam, másnap korán akartam indulni.

2010. április 29., csütörtök

Milford Sound #2

Éjszaka leszakadt az ég, esett az eső mint az állat, baromi erős szél… Na mondom ez nem néz túl jól ki a délutáni kajakozásomra, de azért még nem adtam fel, a többiekkel lestük, hogy mi lesz ebből. Hát délután idejöttek a szállásra a kajakosok (innen indult volna a túra) közölni, hogy ez nem jön össze, visszaadják a lóvét, stb. Délután annyira esett, hogy a néhány órás hajókázások se indultak… Az eső miatt nem volt internet se, műholdas kapcsolat van (lenne), és hát nem jön át a jel a sok felhőn keresztül…

Nem nagyon tudtam eldönteni, mi legyen, úgyhogy vártam, hátha javul az idő, estére elállt az eső, még csillagokat is lehetett látni néhol, szal tisztult az ég. Nem tarthatott sokáig, mert reggel megint esett, elég erőteljesen. A reggeli kajaktúrák is elmaradtak, így gondoltam megnézem a dolgokat egy hajótúráról, bár esik meg minden, de ilyenkor rengeteg vízesés van, amik ha elállna az eső pár órán belül eltűnnének, csak nagy esőzésekkor vezetik le a vizet a nagy hegyekről. A legmagasabb hegy amúgy olyan 2000 méter körül van, gleccserek meg minden, a tengertől egy köpésre, naja, elég meredek. A hajótúra kb. 2 órás volt, végig esett, ezért a fotók nem túl jól sikerültek, de a látvány azért durván szép volt. Megszámolni se tudtam volna, annyi helyen volt vízesés, az erős szél miatt néhány el se jutott a tengerig, hanem a szél elfújta odafent (-:

A hajó 2 nagyobb vízesést is megközelített, az egyikbe konkrétan szemből elkezdett belemenni, mosta mint állat. A másikat is szintén alulról közelítette meg, az egyik legnagyobb itt (160 méter magas, és ez állandóan itt van). Mondták, hogy nem érdemes kimenni a nyitott részére a hajónak, mert nagyon vizes lesz, de aki kimegy, az a vízesés végéig nem jöhet vissza, mert elönti a hajót. Hát ja, kitalálhatjátok, én kimentem, pár egyéb ökörrel (-: Totál eláztunk, alsógatyáig vizes lett minden, szerencsére az elektronikus cuccok megmenekültek a vízálló esőkabát alatt.

A hajón bemondta az idegenvezető, hogy az elmúlt 3 napban 70 cm eső esett. És mivel még mindig esik, sztem simán lesz ebből 1 méter is a hétvégére. Elég durván hangzik… Közben meg biztos vagyok benne, hogy északon meg a keleti parton verőfényes napsütés tombol… Most épp azon dilemmázok, hogy maradjak-e szombatig, amikorra a jó időt jósolják, még 2 nap, vagy menjek tovább, de akkor sajnos a napos milfordot ki kell hagynom…

Pénteken már látszott a kék ég is, szal kezdett bíztató lenni a helyzet, reméltem hogy a délutáni kajak meg lesz tartva d-:

2010. április 28., szerda

Milford Sound #1

Na, hát a trip talán legtávolabbi pontjára készültem, Milford Sound-ba. Egy út vezet ide, egy nagy hegyet megkerülve. A tehetősebbek repülnek, egy gyors hajókázásért, sajnálhatják. Reggel felhívtam a céget, ahol a kajak-tripet lefoglaltam (állítólag ez a legjobb módja megnézni a helyet), mert elvileg csak én voltam azon a túrán, és egy emberrel nem indul. Mondták, hogy menjek be Te Anau-ban az irodájukba, és ott megdumáljuk. Ja és mellesleg közölték, hogy épp a nagy esőzések miatt le van zárva a főút oda, és egy kis kerülővel lehet bejutni. Kezdett rosszul kinézni a helyzet mikor megkérdeztem, hogy de ugye Milfordba nyitva van az út? Válasz: nem. Na mondom fasza, közben Queenstown-ban már épp nem esett, gyönyörű reggel, napsütés, erre én megyek oda ahol az út sincs… Nem túl jó időzítés, gondoltam magamban.

Na mind1, útnak eredtem, Queenstownban csak drágán lehet jól szórakozni, szal nem akartam tovább maradni. Te Anau-felé az út ok volt, semmi gáz, a végefelé tényleg volt egy kis elterelés, de ha 20 km-rel több volt így az út. Itt is tök jó volt az idő, szal kezdtek alakulni a dolgok. Bementem az irodába, ahol kiderült, hogy többen is feliratkoztak a túrára, szal indulni fog. Tök jó! Aztán bementem a tourinformba, ahol mosolygós felirat az ajtón közli, hogy nyitva az út Milfordba! Na mondom, ez tök király, de az eredeti terv szerint maradtam volna Te Anau-ban egy napot, körülnézni ott, de úgy voltam vele, hogy azt lehet visszafele is, és megyek amíg nem zárják le megint az utat.

Te Anau – Milford kb. 120 km, állandó táblára ki van írva, hogy kb. 2 órát azért rá kell szánni. Hmm mondom, milyen út lehet az. Aztán rájöttem, hogy nem az útminőség miatt tart sokáig… Kb. 100 méterenként meg lehetne állni, annyira hihetetlen az egész. Esőerdők, folyók, óriási sziklák, amikről sok kis vékony, de baromi hosszú vízesés zúg lefelé. Van pár kiemelt hely, ahonnan szép a kilátás, pl. az egyik a The Chasm nevű hely. Ez egy pár nagyobb vízesést jelent, melyek néhány sziklát évezredek óta csiszolnak. Tök jól néznek ki, hihetetlen hogy a víz ilyen simára tudja dolgozni a köveket.

Egy másik megálló, ahol csak egy völgyre van kilátás, nem amiatt volt érdekes. Van egy madár Új-Zélandon, egy papagájféle, nagyon veszélyeztetett faj, pár ezer van belőlük mindössze. KEA a neve. Már láttam egy discovery műsort róluk, ahol kajak mondom, ezek a legokosabb madarak a Földön. Különféle trükkökkel elrejtették előlük a kajákat (fiókba, átlátszó üvegbúra alá, stb.), de mindre gyorsan rájöttek. És amíg az egyik madárnak beletelt mondjuk egy percébe, mire rájött, a másik végignézte, és legközelebb ugyanazt a trükköt ő azonnal tudta, hogy hogy kell megcsinálni. Szal tanulnak is. Mindemellett arról híresek, hogy csak úgy kedvtelésből megrongálják az autókat (-: Bemutatták, hogy szétszedték az ablakok gumi tömítéseit, meg cipőket megrágnak, meg minden. Ja, és nagyon szépek. Kb. 40 centi nagyok, szárnyuk alatt pirosas színűek.

Na ebben a parkolóban megálltam, és a kocsitól fél méterre ott állt egy kea, vizslatva a kocsit. Kiszálltam, a madár nézi, ugrál kettőt a kocsi körül, és bámulja. Aztán rám néz, én meg őt nézem, fényképezem. Furcsállottam, hogy mit bámul, de aztán rájöttem. Elfordultam egy pillanatra, hogy csináljak egy képet a völgyről, mire visszafordultam már a visszapillantón dekkolt. Nézem, ő néz engem, mint egy gyerek, aki rosszaságot csinál, és nem akarja hogy lássák (-: Megint elfordulok, hát már a kocsi tetején csekkolja a gumit (-: Megint nézem, nem csinál semmit, tollászkodik, meg ilyesmi, de a kocsihoz hozzá se nyúl. Aztán beültem a kocsiba, hogy indulok tovább, madár még mindig fent. Egyszercsak lekukucskál az ablakban, csak így a fejét letolva. Komolyan, nekem kell egy ilyen otthonra (-: Kiszálltam megint, hogy levarázsoljam a tetőről, pár próba alatt nem jött össze. Na mondom, adok neki egy darab kekszet, az tuti leszedi. Hát leszedte. Sajnos csak később láttam, hogy nem szabad etetni őket, mert akkor nagyon emberhez szoknak, és nem tanulják meg, hogy a természetből éljenek.

2010. április 26., hétfő

Queenstown #2

Vasárnap a bungy után még mindig rohadtol esett az eső, és mivel már napok óta csak tespedtem, gondoltam elmegyek kondizni. Hát, nem jött össze, ANZAC day… Ez az ausztrálok és új-zélandiak közös megemlékezési napja, az első világháborúban valami török csatán elesett több, mint százezer katonából ugyanis tízezres nagyságrendben voltak az említett két országból. Szal, csomó minden zárva, de teljesen véletlenszerűen. Sztem nem kötelező bezárniuk, csak szabad…

Na jó, gondoltam magamban, akkor marad a rohadás, de legalább este tolok egy pizzát, amit már első nap kinéztem, de nem voltam éhes. Egy olasz hely, fatüzelésű kemencével. Na mondom, lehet itt a Michalangelo 2 (-; Hát nem ez is zárva van… Így hát elmentem egy másik helyre, ahol láttam hogy minden kaja 20 dollárnál olcsóbb (ez egész jónak számít itt). Egyetlen új-zélandi kajáról hallottam mielőtt idejöttem, legalábbis asszem: hús Wellington módra. Na hát ezen a helyen ez is 20 volt, marhából. Remek döntésnek bizonyult, nagyon jól volt elkészítve, csomó zöldséggel, gombás mártás, hús, leveles tészta, stb… Tiszta ízkavalkád.

Azért ez a nap jó szar lett volna bungy nélkül, szal jó időzítés volt (-;

A városban megfigyeltem egy érdekes dolgot. Az nyilván nem meglepő, hogy tele van ajándékboltokkal minden utca. De hogy mindegyiket valami ázsiai vezeti… Hihetetlen, de nem találtam egyet se, ahol ne ők árultak volna. Sokban ilyen jeles írással is ki vannak írva, mi micsoda. Aztán persze azt is észrevettem, hogy a legtöbben ezekben a boltokban mint ázsiaiak, főként japánok, akik szórják is a pénzt.

Harmadnap megcsináltam az előző napra tervezetteket, kondi, pizza. A pizzus nem volt olyan jó mint a Michalangelo-ban, bár hasonlóan vékony tészta, finom feltétek, de valami nem volt az igazi. Na nem mintha nem ez lett volna a 2. legfinomabb hely, ahol ettem, de csak a 2. (-;

Estére az eső enyhült, szal sétáltam egy kicsit a városban, aztán vissza a szállás. Kis netezés, oszt alvás. Nem volt kedvem este menni Milfordba, ezért maradtam még egy napot.

2010. április 25., vasárnap

Queenstown #1


Na, hát ez volt AZ úti cél, legalábbis erre vártam a legjobban. Már nem a nagykörúton belül, hanem az egész új-zélandi utam során. Ugyanis itt van a világ első állandóan üzemelő kereskedelmi BUNGY JUMPING hely, a Kawarau híd.

Mivel ez igen kedves téma számomra, fosok egy pár szót a történetéről a bungy-nak. A bungy egy csendes-óceáni szigeten gyökeredzik, Vanuatuban. Itt ugyanis a férfivá válás szertartásának része, hogy a fiatal férfiak ilyen növényszárat kötnek a lábukra és leugranak valami toronyról a mélybe. Mindent maguknak készítenek elő, szal nem épp a modern technológia és biztonság uralkodik (-: Már nem emlékszem ki mesélte, meg azt se tudom, hogy igaz-e, de állítólag egyszer amikor a királynő ellátogatott a szigetre, be akarták mutatni neki hogy hogy is működik. De szerencsétlen srác elrontotta és a királynő szeme láttára zuhant a földre, de gondolom ez jó rég lehetett.

A modern bungy-t A. J. Hackett és Henry van Asch alapította. A. J. személy szerint több király helyről is ugrott, Golden Gate híd, Eiffel-torony és gondolom hosszú még a lista. Mindez kb. a 70-es évekre nyúlik vissza. Majd a 80-as években megnyitották az első állandó ugróhelyet, ez a Kawarau-híd, ami ma is a legnépszerűbb ugróhely a világon. A híd alatt 43 méterrel zúg a Kawarau-folyó hihetetlen szép kék vize.

Azóta egyébként az A. J. Hackett nevét viselő cég a világ számos pontján üzemeltet ugrásokat. A legmagasabbak svájcban és Hong Kong-ban vannak, már motoszkál bennem a gondolat, hogy ott is ugorjak egyet (-;

Egyébként sokan gondolják, hogy az ejtőernyőzés után a bungy már pite, pedig nem. Ejtőernyőzésnél nem félsz a repülőben, hogy földbe csapódsz („ground crush”), ellenben a bungynál igen közel van a föld, és tudod hogy nagyon közel fogsz menni. Plusz szerintem nagy előnye a tandemernyőzéshez képest, hogy itt te ugrasz, nem valaki más helyetted. Ezért is vártam annyira.

Na, vissza a vasárnapra. Kb. fél órás vezetés után ott voltam, a hídnál. Már nem is emlékszem mikor, olyan rég volt mikor először megnéztem a wikipedia-n meg a térképen, hogy hol is akarok ugrani. Egy újabb álom, ami lassan valóra válik, gondoltam. Kicsit szemerkélt az eső, de nem volt vészes. Körülnéztem az épületben, ajándékbolt, videó, és egy terasz, ahonnan lehet nézni az ugrókat. Irány a pult, 175 dollárért befizettem az ugrásra. Közölték, hogy nincs pénzvisszafizetés, ha nem ugrok, így jártam. Na mondom, szerencsétlenek, akik végül tényleg nem ugranak, de tudtam hogy engem ez a veszély nem fenyeget (habár eredetileg az volt a tervem, hogy a blogban olyan bejegyzés születik, hogy nem mertem ugrani, de később leírom miért nem így történt).

Na, mérlegre fel, előtte cipő le (ezt én akartam így, gondoltam sokkal jobb mezítláb (-: ), zsebek kiürítve, épp ahogy majd ugrani fogok. Kezemre filccel rávésik a számot, meg ideadják a boarding pass-t és közlik, hogy amint készen állok mehetek a hídra. Hát mentem.

Előttem 2en voltak már beülővel ellátva, várva a sorukat. Két csaj, elég sokat ríttak, nem nagyon mertek ugrani, de végül mindkettő rávette magát. Baromi vicces, hogy az emberek úgy ugranak, mintha kötél nélkül 1 métert kéne a mélybe menni, és számítana hogy a lábad van elöl, vagy fejest ugrasz. Értem én, hogy ez kis ugrásnál megnyugtató, de hogy miért nem tudják itt levetkőzni ezt a félelmüket, hamár elhatározták magukat, na mindegy. Mindig is irigyeltem az olyanokat, akik félnek az ilyenektől, mert le tudják győzni azt. Hát sajnos én nem féltem, bár azért izgatott voltam.

Na, én jöttem. törölközőt csavartak a lábam köré, aztán azt egy erős biztonságiöv-szerű hosszú kötéllel rögzítették, és végül egy tényleges biztonsági övvel keresztbe is átfogták. Beülőre két karabíner, fő a biztonság. Megkérdezték, hogy akarok e vizes lenni, én meg mondtam, hogy persze, legalább derékig (azaz a folyóba megmártózni mikor kinyúlt a kötél).

Aztán ki az ugrórész szélére, mosoly a kamerába, integetés a közönségnek, és közölte a skac, hogy na akkor ugorhatok. És ott áltam, egy 5-10 másodpercig élveztem a pillanatot, hogy végre ittvagyok, és aztán egy nagy ugrás előre. Elképesztő érzés volt, leírhatatlan. Alapjában véve ugye egy fejesugrás volt a mozdulatom, és aztán rájöttem, hogy nem jön azonnal a víz, mint úszásnál a medencében d-:

A zuhanás amúgy vagy 3 másodpercig tarthatott, és épphogy csak megérintettem a vizet, nem jött össze a merülés (nem mindegy, hogy előre ugrasz, vagy lefele, máshogy nyúlik a kötél egyik-másik esetben.). Sebaj, aztán visszarántott, és a levegőben a totális szabadság érzése fogott el, ahogy a testem dobálódzik. Még lógtam egy darabig, élveztem a pillanatot, és aztán begyűjtöttek lent egy kis csónakba.

Visszamentem az épületbe, fotókat videókat megnéztem (6-6 ezer forintért meg is vehettem volna őket, kihagytam, helyette inkább másra költöttem el kb. ugyanazt a pénzt (-; ). Baromi jó érzés volt, iszonyat boldog voltam, és rájöttem, hogy ezt egész nap is tudnám csinálni. Hát kiderült, hogy 60 dollárért (8e Ft) lehet másodszor ugrani. Na nekem se kellett több, be is fizettem még egyszer (-:

Ezúttal kicsit jobban esett az eső, közben egy másik csapat került a hídhoz, akik az ugrást vezényelték. Megint megvolt a kérdés, hogy akarok e merülni, mire mondtam, hogy ja, de mostmár tényleg (-: Hogy legyen valami változatosság is, most háttal ugrottam. Az előkészületek során Pink Floyd – Another Brick int he Wall c. száma ment (-; Amúgy sztem így kevésbé izgi, sokkal jobb érzés látni előtted a zuhanást, de az érzés itt is nagyon jó volt. Aztán közeledik a föld, és jeeee, kb. a hasamig bele a folyóba, majd kb. azonnal rántott is ki. Ez az ugrás már csak ezért is megérte.

Megint vissza az épületbe, dvd meg fotók megnézése, ennél az ugrásnál már nehezebb volt megállni hogy ne vegyem meg (ugyanazért a pénzért adták volna mindkét ugrást videoját), de aztán csak sikerült. Így is többet költöttem mint terveztem (-;

Ja egyébként még mikor visszamentem a hídra a táskámért, egy lány készült az ugrásra, de nem merte megtenni, visszafordult… Na mondom szerencsítlen (-;

Azért nem írtam olyan bejegyzést, ahol ezt kamuztam volna, mert annyira de annyira jó volt, hogy ezt muszáj volt így leírnom (-: Eggyel kevesebb dolog, amit a jövőben csinálhatok „első alkalommal”, de annál jobb lesz újra meg újra (-; 

2010. április 24., szombat

Wanaka

A túráról két német lány is Wanakába tartott, de mivel általában stoppoltak, mondtam nekik, hogy elviszem őket. Még a Fox-nál felvettünk egy taiwani srácot is, szal négyen mentünk a kb. 3-4 órás úton. Egy jó darabig esett mint állat, aztán Wanaka közelében elkezdett kivirulni az ég, két szivárványt is láttunk, a teljes félkörök látszódtak. Mire Wanakába értünk, nem volt semmi felhő az égen.

Mivel én megbeszéltem Mike egyik ismerősével, hogy a hétvégén mászunk egy kicsit, ezért a többieket kidobtam az egyik szállásnál (én Al nevű havernál aludtam). Toltam egy levest ebédre, aztán mentem a Puzzling World nevű helyre, a város egyik elég kedvelt turistás dolga. Két fő dolog van, az egyik egy vizuális illúziós kiállítás. Ismert dolgok vannak „megvalósítva”, pl. ferde szoba, hologrammos képek, követő arcok, meg csomó érdekes kép a falon. Épp egy Tantrix-os póló volt rajtam, a pénztáros csaj meg is kérdezte, hogy honnan van (-: (ők is árulnak Tantrixot, meg ki is lehet próbálni).

A legjobb dolog ezek közül a lejtős talajú ferde szoba. Tükrökkel meg nem tom még mi számított, de elérték, hogy rövidesen az volt az érzésem, mintha a lejtős talaj lenne a vízszintes, egyedül amikor mentem valamerre éreztem, hogy nem ez a helyzet. Három vicces szemléltetés volt a szobában: egy billiárdasztal, ami a lejtős talajhoz képest olyan, mintha baromi ferde lenne, és arra számítasz, hogy a lejtés irányába gurul a golyó. Hát nem, fogja magát és elindul „felfele”. Másik egy csobogó vízcső, ahol szintén ugyanaz a trükk, felfelé folyik a víz. A legviccesebb szemléltetés egy csúszda, felülsz egy székre, és oldalra elkezd menni. Szintén felfele d-:

A másik nagy dolog itt egy labirintus, ami alapjában véve egy síkbeli buli volt, de aztán építettek hidakat, ami különböző pontokat kötnek össze. Bár simán átlátsz a hidak kerítésén, nem sokat segít az, hogy onnan megtervezed merre kéne menni.

Két feladat közül lehet választani egyébként: van négy torony a négy sarokban, különböző színű tetőkkel. A könnyebb feladat ezek tetszőleges sorrendben történő meglátogatása, a nehezebb feladat sárga-zöld-kék-piros sorrendben követeli meg az odajutást. A végén mindkét esetben vissza a kiinduló ponthoz.

Na mondom, nem akarom olcsón megúszni, irány a nehéz feladat. Az első 15 percben küzdöttem, hogy megtaláljam az első tornyot, olyan közelinek tűnt, de valahogy mégse lett meg. Két másik toronyhoz is eljutottam a sárga előtt, de legalább azokhoz megjegyeztem (nagyjából) az utat. Szal végül eljutottam a sárgához, nagy öröm bódogság. A zöldnél már voltam, ennek ellenére időbe telt mire rájöttem, hogy is volt. Aztán a kékhez könnyen eljutottam, ott is jártam már, és emlékeztem rá. A pirosra meg már szinte fejből vágtam merre menjek, kb. a maradékot kipróbáltam (na ez most lehet könnyűnek hangzik, de azért jó sokszor zsákutcába futottam (-: egyébként 1.5 kilométernyi út van, egy kiírás szerint átlagosan 3-5-7 kilométert is sétálnak az emberek mire kijutnak). A szintidő a nehéz feladatra 1-1.5 óra, nekem 45 perc alatt sikerült teljesíteni, de komolyan mondom hihetetlen jól szórakoztam. Kéne egy ilyen otthonra ((-;

Az előtérben egyébként van egy kávézó, egy gift shop, ahol egy dolog meg is tetszett, egy ferde pohár, vízszintes aljjal, de mivel majdnem 4000 forint volt (duplája a belépőnek…), kihagytam. Emellett rengeteg asztal van, tele játékokkal, amiket ki lehet próbálni, és a személyzet segít is, elmagyarázzák a szabályokat, stb. Én ezt kihagytam, kezdett késő lenni, és még fel akartam menni a Mount Iron hegyre, szembe a Puzzling World-del, ahonnan baromi jó kilátás nyílt a tavakra, városra, PW-re. Már kezdett vöröses lenni az ég, így még jobb volt az egész buli (-:

Este irány Al-ék háza, GPS segítségét vettem igénybe, mert a várostól kb. 15 kilométerre van az utcájuk, de alig van ház, szal nem épp kitáblázott környék. Miután megtaláltam az utcát, még így is kihívás volt megtalálni a házat, baromira el van dugva a világtól. Na azért csak sikerült. Vacsival vártak, zöldségek, kolbász összefőve, egyszerű kaja, de finom volt. Másnap sajnos elkezdett nagyon esni, és az előrejelzések ugyanezt jósolták a köv. napokra, így a mászás elmaradt, még reggel elindultam Queenstown-ba.

2010. április 23., péntek

Fox Glacier ("rókagleccser")

Mivel a gleccsersétám már le volt foglalva szerdára, így még a rafting után elindultam, 400 kilométer. Kicsit sajnáltam, hogy a fele ennek már sötétben volt, biztos sok szépet kihagytam, de mivel az út végig a tengerparton vezetett, így azt még világosban elkaptam. Talán mostmár sikerül úgy időzítenem a többi utat, hogy mindig világosban menjek.

Egy dolognál álltam meg, az úgynevezett Pancake Rocks-nál (palacsinta kövek), amik ilyen rakott palacsinta szerűen alakultak ki. Mivel már sötétedett, nem tudtam jó képet csinálni, meg nagyon nem éreztem át a nagyszerűségét, de jólesett megállni vezetés közben.

A szállás Fox-ban (a név nem a rókából jön amúgy, hanem valami 19. századi fazon vezetékneve) egy nagyobb backpacker volt, telefonon foglaltam helyet, mert későn értem oda. A recepciós aszonta hagy egy cetlit, hogy hol a szobám, stb. Hát ez nem történt meg, de sok üres hely volt, így fogtam magam és kerestem egy ágyat, ahol tudtam aludni. Jó társaság gyűl össze, beültünk a helyi kocsmába egy sörre, aztán másnap többen is közösen mentünk az egész napos gleccsersétára. 


Reggel 9-kor indult a túra, baromi sok felszerelést osztogattak (hátizsák, esőkabát, vízálló nadrág, meleg ruha, sapka, kesztyű, bakancs, jégjáró cipő…) Ez elég sokáig elhúzódott, de aztán végre elindultunk, busszal a gleccser aljáig. Baromi érdekes jelenség ez az egész, alulról egy koszos havas sípályának néz ki, egy nagy jégtömbbel az alján. A guide-unk, egy helyi srác, elmondta, hogy 3 ilyen gleccser van a világon, ez, a Franz Josef (20 kilométerre északra innen) és még egy harmadik valahol. Hogy milyen? Hát van a tetején egy rohadt nagy terület, ahol évente 45-80 méter hó esik (kicsit durva….). De a terület nagyságához képest a folyam (13 kilométer hosszú), ahol a jég lecsúszik és elolvad elég szűk. Az nem derült ki számomra, hogy ez miért olyan jó, vagy miben nyilvánul meg a specialitása.

A gleccsert két oldalról is hegy/domb veszi körül, egyiken egy esőerdő, a másikon kopár sziklák. Nagy esőzések idején autó nagyságú sziklák is legurulnak a hegyen, egyszer épp a turisták útvonalára esett, de szerencsére épp nem volt ott senki.

Na szóval olyan 1.5 órát sétáltunk az esőerdőben felfelé, hogy a gleccserhez érjünk. Jó meleg volt, aztán ahogy kiértünk, a szél meg a jég miatt elég hűvös kezdett lenni, ezért jól felöltöztünk, ki mennyire. Felvettük a jégjáró tüskéket, és irány a gleccser. A túra első része a félnapos túrák útvonalával egybeesik, így itt a jégen lépcsők vannak vágva, amit minden nap a túrák alatt a guide-ok csinálnak, mert 1-2 napon belül elolvadna. Ja igen, a gleccser olvad, folyamatosan, az említett fenti területen a hó összesűrűsödik jéggé, aztán elkezd lecsúszni, és folyamatosan olvad. Kb. napi 10-15 centit azon a részen, ahol mi sétáltunk (kb. a feléig mentünk fel, ott van egy nagy törés, amit nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz lenne megmászni, mert tele van ilyen jégtörésekkel, ahova ha beleesik az ember, akkor valszeg nem jön ki).

A jobb részek a lépcsők után jöttek, ahol már csak úgy mentünk a jégen valamerre. A 8 fős csoportban volt két ember, akik elég lassúak voltak, főleg miattuk a guide folyamatosan törte a jeget egy csákánnyal, hogy tudjuk hova lépjünk, meg a tört jégen jobban fogott a cipő is. Én persze az „út” mellett mentem, kíváncsi voltam mennyire simán lehet sétálni a jégen enélkül, és persze sztem tök könnyű, de hát ez a túra mindenkinek jó kellett hogy legyen. Na mind1, ezzel nem vesztettünk sokat.

Kb. délben ebédszünet, a vitt kajánkat ettük meg a jégen. Azért amikor nem mozogtunk, jól áthűltünk, így nem húztuk sokáig a kajálást. A délután volt a legjobb része a dolognak, végre mentünk a legszebb helyek felé. Két jégbarlangon is átmentünk, a második valami hihetetlen szép volt. De kb. 1 hónap alatt mindegyik el fog tűnni, és valahol valszeg újak képződnek.

Kb délután fél 5ig voltunk a jégen, aztán vissza az esőerdőn keresztül a buszhoz, majd a városba, leadtuk a cuccokat, kaptunk egy elismervényt vagy mit, hogy megmásztuk a gleccsert, oszt kb. 6kor mentünk vissza a szállásra. Szauna, majd vacsi, aztán viszonylag korán mentünk aludni, azért fárasztó nap volt. Összességében ez volt az eddigi legjobb ilyen vezetett túra amit csináltam, maga a gleccser egy csoda, baromi érdekes, és hihetetlen szép a környezet. 

2010. április 21., szerda

Murchison – rafting

Az első állomás egy elég kicsi város, van mellette egy hegy, amire felsétáltam, kb. fél órás út, és látszik, hogy az egész kb. 4 utca. A város gyanítom azért épült ide, mert 4 folyó találkozik, és lesz belőle a Buller (hogy előtte is van e már buller, azt nem tom, de mindenesetre abba ömlenek). A szállás (Lazy Cow – lusta tehén) király volt, most hogy kezd a levegő lehűlni, szinte mindenhol kandallóval fűtenek esténként. Volt saját „konyhája” – azaz főztek vacsorát esténként, jó áron. Mindkét nap éltem a lehetőséggel. Mindkét alkalommal ilyen rakott szerűség volt a kaja, zöldséggel, salátával, savanyúsággal (cékla, ecetes lila káposzta). Első nap darált húsos marha valami krumplipüré szerűséggel, másnap paprikamentes pörköltszerű hús, szintén krumplival a tetején, ezúttal karikázva megsütve.



Kedden nem sikerült raftingolnom, mert nem indult túra, a team egy többnapos útról tértek vissza hétfőn, ezért nem nagyon foglalkozva az üzlettel, keddre nem szerveztek semmit. Sebaj. Szerdán délben indultunk. Még sose raftingoltam, vártam már nagyon. Egy 4 fős brit család és egy új-zélandi apa-fia páros plusz én és a raftingos gyerek. Bár hosszúnak tűnt a sok magyarázás, biztonságról, meg ilyesmiről, de végülis nem mondtak többet mint kellett.

A 8 hajóson kívül volt egy másik raftingos, aki ezúttal kocsival követte utunkat, fotózva minket a jobb helyeken. Ezeket a képeke a végén meg lehetett volna venni, de ilyenekre inkább nem költök.

Maga a hajózás jó buli volt, bár én sokkal kevesebb sima részre számítottam, és jóval több „rapid”-ra, ami az ilyen zuhatagos részek angol neve. De azért azok a részek nagyon adták. Érdekes volt az is, ahol egy-egy nagyobb sziklán átesett a víz, 1-2 métert esve, ott a hajót beszippantotta a sziklához, nem tolt el előre, holott azt gondolná az ember, hogy ha megy a víz előre, tolja a hajót is.

Volt egy nagyobb vízesés, ahol csak a legszerencsésebbek jutnak le, a raftingos srác idei kb. 150 túrájából három alkalommal voltak olyan körülmények, hogy le lehetett menni (gyakorlatilag magasabb vízállásnál nem is vízesés, csak egy sima zuhatag). Ezt sajnáltam, mert sztem jó móka lett volna (-:

A túra végén volt pár nagyobb szikla a folyó mentén, 5-10-15 méter magas, amelyekről lehetett ugrani a vízbe (jó mély, de a mentőmellény miatt nem is tudtunk volna 30 centinél mélyebbre süllyedni). Persze én a legmagasabbról ugrottam, aztán kipróbáltam a többit is. Baromi jó volt csak úgy ugrani egyet szabadon, aztán csobbanni egy nagyot.

Kb. 7 kilométert mentünk le a folyón, 2.5 óra alatt. Aztán kocsival vissza Murchisonba, ahol forró zuhany, tea és egy kis harapnivaló várt.

2010. április 20., kedd

Nagykörút - GO!

Na, hát ez is eljött, útra keltem megnézni a déli sziget többi részét, amit még nem láttam. Most jönnek a legjobb dolgok, legalábbis amik sztem királyak, némelyikre évek óta várok már (-;Na, hát ez is eljött, útra keltem megnézni a déli sziget többi részét, amit még nem láttam. Most jönnek a legjobb dolgok, legalábbis amik sztem királyak, némelyikre évek óta várok már (-;

2010. április 10., szombat

Homokszemétládák aka sandflies

Amikor először hallottam a sandfly-okról, gondoltam nem lehetnek olyan durvák. Apró pici kis fekete szarok (kisebb, mint egy szúnyog, és nem is zümmög), amik a vizes, párás időt szeretik, és szíjják az ember vérét. Hát volt szerencsém találkozni jópárral, mindkét lábamon és kezemen voltak / vannak nyomai. Ráadásul sokkal lassabban tűnnek el, mint a szúnyogcsípés. És jobban is viszket. Még jó, hogy hoztam Fenistilt, így legalább nem olyan vészes (-: A múltkor a szálláson ahol aludtam, egy izraeli lány mesélte, hogy a haverja allergiás volt ezekre a cuccokra, és kétszeresére dagadtak a lábai – két hétig ágyban feküdt. Jó kis nyaralás Új-Zélandon d-: 

Néhány helyen van Sandfly Point nevü hely, annyira szeretik őket a helyiek d-: Na oda tuti nem megyek... 

Szal mindenkinek, aki utálja otthon a szunyogokat és szeretne egyszer idejönni, a következőt tudom tanácsolni:
1. ne jöjjön d-;
2. öltözzön fel úgy, hogy bár megsül, de nem látszik ki semmije
3. van egy spray, ami állítólag működik, de kitudja milyen kémiai cucc – mindenesetre Fenistil nem árt, ha van.

2010. április 2., péntek

A harc

Na, hát itt az ideje, hogy egy kicsit írjak a kertészkedős melóról. Mike-éknak van egy kéthektáros kertjük itt a ház mellett, tele növényekkel. A probléma (egész Új-Zélandon), hogy a skótok behoztak két gyomnövényt, melyek iszonyat gyorsan szaporodnak és elég agresszívak a többi növénnyel szemben (elszíjják az összes vizet előlük). Az egyik neve „gorse” – tövises rekettye – ezt ha jól emlékszem azért hozták be a skótok, hogy legyen valami skót itt. Nice… A másik, a „broom” – rekettye – seprűként használták (a seprűnek ez is az angol neve). Utóbbi kevésbé szar, mert nincsenek tüskéi, de a gorse az durva. Olyan vastag tüskéi vannak, hogy hihetetlen.

Miért harc? Hát mert vannak a szép új-zélandi növények, amik a „jók” és van ez a két gaz a „rosszak”. A gazokban az a jó, hogy 3 méternél nem nőnek magasabbra, míg a helyiek igen, szal ha sikerülne mindenhol magas helyieket küldeni harcba a gyom ellen, akkor kipusztulnának fény hiányában. A probléma, hogy nem elég simán kivágni őket, mert akkor csak megerősödnének – ezért mérget kell festeni a csonkra rögtön a vágás után, amikor még megpróbál vizet beszívni, de helyette mérget kap d-: Sajnos a föld tele van magokkal, így más megoldás nincs, mint harcolni folyamatosan! Egyébként totál átszellemültem, mindig mikor meglátok egy-egy gazt valahol, bárhol, legszívesebben kivágnám d-:

2010. március 29., hétfő

New Zealand Open

Múlt hétvégén volt az Új-Zélandi Asztali Tantrixbajnokság. 1 ausztrál, 9 új-zélandi és én vettünk részt. Első nap 11en játszottunk, másnap 9en (ketten nem játszanak interneten, csak otthon és csak az egyik napon akartak játszani). Pénteken egy kis sziklamászással és kajakozással edzettem a versenyre. Estére megjöttek a többiek is és együtt lementünk a faluba fish & chips-et tolni. Utána még játszottunk és beszélgettünk egy keveset, de aztán ment mindenki aludni, hogy kipihentek legyünk.

A szombati játéknap nagyon jól alakult (első kiemelt voltam, szal a győzelem volt a cél) mindössze 2 meccset vesztettem a 10ből. Fölényesen vezettem a csoportot, vagy 30 pont volt az előnyöm a második helyezett előtt. Este vacsi, Forma 1 időmérő (végre nem hajnal 1kor van (-: ). Vasárnap az első 5 körben 3at elbuktam, szal Mike egy kör erejéig meg is előzött, de aztán rontott, és újra első voltam. 3 kör volt a végéig. Mivel minden meccsem megnyertem, ezért maradtam is első d-: A trófea amúgy egy nagy fatáblaszerűség, jó nehéz, szal lehet extra bőröndöt kell, hogy vegyek hazafelé d-:

Tök jó volt az egész hétvége, jó volt találkozni az itteni játékosokkal (mivel ők nem nagyon jönnek Európába…). A környezet sokkal nyugodtabb volt, mindenki ott játszott ahol akart, semmi szigorú időbeosztás. De azért meglepő módon sokkal jobban elfáradtam a végére, mint ahogy az európai versenyeken szoktam.

Eredmények
Csoportkép

2010. március 25., csütörtök

Barlang

Szerdán Mike elvitt barlangászni. Régen ők pár évig rendszeresen csinálták, csak aztán áttértek a sziklamászásra d-: Már előző nap elkezdte lökni, hogy már voltak akik nem mertek lemenni, merthogy tele van szűk járatokkal, tök sötét van, stb. Mikor odaértünk, és egy aprónyi lyuk tátongott a hegyen, elkezdtem tolni neki, hogy én ide le nem megyek d-: Totál bevette, szal már gondolkodott rajta, hogy na most mi legyen (40 perc autóval a helyszín, szal ha már ott vagyunk…). Na aztán mondtam neki, hogy csak szivattam, induljunk.

Aszonta, sose szabad elindulni 7 fejlámpa nélkül, mert ha elfogy a fény, akkor esélytelen kijutni. Én ezt nem hittem el, de azóta elhiszem d-: Amikor nincs felkapcsolva egyik kis pici fény sem, totál sötétség van. Nem úgy mint éjszaka, hanem teljesen, nulla fény (elvégre a hegy gyomrában van). Kb. olyan 3 órát voltunk lent, tényleg volt néhány szűk átjáró, de nem volt vészes.

A látvány gyönyörű, szebbnél szebb cseppkövek, a természetes állapotukban (nincs semmi emberi bent, korlát, tábla vagy ilyesmi). Szal tök közel is lehet menni, de azért letörni nem illik persze. Volt 3 nagyobb „kamra” vagy nem is tom mi, ahol igazán elvesznél ha nem lenne lámpa d-: De igazából még lámpával se könnyű, ha nincs térkép, én legalábbis nem emlékeztem merre kell kimenni, olyan nagy volt az egyik kamra. Ez a barlang egyébként 28 km hosszú, és a Takaka hegyben van. A hegyre zúduló összes csapadék egy kis folyóvá gyűlik össze, ami a hegy lábánál jön ki a sziklából.

Egyébként, néhány adat: Új-Zélandon az összes barlangban 5 fok van, és 100%-os a páratartalom. A kis túránk másnapján fedezték fel, hogy az eddig legnagyobb szintkülönbségű barlang (900 m) nem is a legnagyobb, mert egy másiknál találtak egy összekötő utat, ami átlépte az 1000 métert a tetejétől az aljáig!

2010. március 22., hétfő

Hanmer Springs és St. Arnaud

Hát, Hanmer Springstől többet vártam, bár nincs itt semmi, csak egy szabadtéri gyógyfürdő. De ez volt a cél, hogy oda elmegyek. Tök jó képek vannak róla a szórólapokon, olyan mintha a hegyoldalban a természetes tavakban döglődnének az emberek, meg minden. Szal vártam nagyon hogy kiáztassam magam (-:

A szállás az eddig a legjobb volt, annak ellenére hogy nem volt nagyon sok extra. A tulaj egy holland fazon, aki erre szenteli most épp az életét egy éve, hogy folyton ott van a hostelben (ő takarít, mos, stb.). A többi vendég nagyjából mind brit meg kanadai volt, nagyon jó fejek. 2 skóttal meg egy brittel másnap elmentünk a közeli hegyekbe az egyik erdei túrázást kiválasztva, kb. 4 óra volt. Ők még aznap leléptek Chch-ba, nekem meg nem volt kedvem továbbállni egyből a fürdő után, szal befizettem még egy estére.

A fürdőben csalódtam, de azért jó volt kikapcsolódni. Minden medence mesterséges volt, csak beleraktak pár sziklát. Volt 3 kis medence 40-41 fokos vízzel, 3 nagyobb 36 fokos és a többi meg mind hidegebb. Mivel este mentem (aszonták este tök jó, ami igaz is), ezért már hűvös volt a levegő, de nem volt zárt pihenő, így időm nagy részét medencékben töltöttem d-: A hely legnagyobb baja sztem hogy nagyon el van turistásodva, és ez a természetesség kárára történt. Van egy másik nem messze ettől a helytől, Maruia Springs, ami útba is esett, de nem akartam 2 egymást követő nap is fürdőzni, szal azt majd a következő trip során ejtem meg.

Másnap reggel elindultam St. Arnaud-ba, ami a Nelson Lakes nemzeti park egyetlen utcafaluja d-: Van 2 nagy tó, amiket hegyek vesznek körül. A szállás régen a „Yellow house” (sárga ház) néven futott, mindenki így ismerte, mivel nincs nagyon más a környéken, mindenki ott is szállt meg. Aztán megvette valaki, aki átfestette pirosra, valamint bazihosszú megjegyezhetetlen nevet adott neki. Nem tom megérte-e… De azért ott virít egy tábla, hogy a régi sárga ház d-:

Este lementem a tópartra, hátha van ott valami élet. Nem volt senki, csak egy német nő, aki ilyen világítós buzogányokat forgatott a levegőben. Tök jól tolta, aztán elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy már 3 éve itt él. Egyik évben a 3 nap karácsonyi banzáj után fogta magát, kilépett az állásából és vett egy repjegyet 3 hónapra dec. 27-én. Azért Új-Zélandra, mert volt ott egy földgömb és megnézte melyik a legtávolabbi pont d-: Valami kis faluban lakott, szal mindenki tudott róla, hihetetlennek tartották, hogy meglép a biztonságból ki a világba. Már otthon is motorversenyző volt, aztán mikor idejött elkezdett kiteszörfölni, ejtőernyőzni meg ilyesmi. Tök érdekes volt egy ilyen történetet hallani.

Másnap elmentem a Whisky vízeséshez, 45 méter magas és az alján van egy kis tó, majd elindul egy patak. A német nő mesélte, hogy a vízhozama nem túl nagy, éppenezért alá lehet állni d-: Na mondom ez kell nekem. Megérkeztem, a víz bazihideg, de én csakazért is felvettem a fürdőgatyám és megközelítettem az alját. Mikor aláálltam aszittem olyan lesz mint a dögönyöző a termálban, de nem, inkább szurkáló érzés volt, annyira szétoszlott a víz a levegőben d-: Na vagy két percig szivattam magam, aztán gyorsan megtörölköztem és felöltöztem.

Ez volt a kiskörút utsó állomása, délután az egyik ilyen bogyós kertnél ettem egy igazi gyümölcsfagyit (a szemem előtt tolták bele a gyümit a fagyiba, sose ettem ilyen jót), majd „hazamentem”.

2010. március 20., szombat

Christchurch

Kaikoura-ból Christchurch-be (vagy ahogy a helyiek írják Chch) majdnem végig az óceánparton vezet az út, nagyon jó kis utazás volt. Párszor megálltam, néhány helyen volt nagyobb fókakolónia, de ami nagyon tetszett, azok a hullámok (-: Bár a nyugati parton vannak a nagyobbak, én még ekkorákat se láttam. Hihetetlen belegondolni, hogy ez csak víz, folyamatosan jön ki a partra, majd megy vissza, és közben tök jól néz ki. Szal következő életemben ez az egyik opció, hogy hullám legyek. A másikról nemsoká (-:

Szal megérkeztem Chch-ba, kerestem egy szállást free wifi-vel (mert játszanom kellett tantrixot szerdán, és nem akartam 15 $-t fizetni 3 óráért), de végülis tök jó volt, a belvárostól kb. 15 percre a legnagyobb zöld park mellett. Maga a város sztem elég uncsi, pedig a déli sziget legnagyobb városa. Ami nagyon tetszett, hogy bár „nagyváros” (asszem 400 ezres) tele van növénnyel minden utca. Sőt, a házakat körülölelik a fák. Gyakorlatilag mindenhol ez van, igyekszenek megóvni a természetet amennyire csak lehet.

A főtéren van egy templom, nem túl nagy európai méretekhez képest, de itt azért annak számít (-: A négyszögletű tér minden csúcsánál van egy út, és kb. mindegyik utca kezdete valami turista dolog (tourinform, ajándékbolt, starbucks). Szal boomol a turizmus ezerrel. A templomot nehéz egyben lefényképezni, mert óriási poszter hirdeti a jövő évi rögbi világbajnokságot, amit Új-Zéland rendez (állítólag ők a legjobbak a világon) és ennek itt nagy hagyománya van, szal mindenki be van zsongva. A válogatott All Blacks néven fut (érdekesség, hogy idén a focivb-n is ott lesznek, az meg az All Whites csapat (-: ). Van egy nagy visszaszámláló is, hogy hány hét nap óra perc mp van hátra…

Az utcák közül 2-t érdemes említeni: az egyik a bevásárlóutca, csomó ember, gyorskajáldák, meg rengeteg bolt. A másik egy ilyen művészutca, a legtöbb épület valami művészeti dolog, múzeum, kiállítás, szobrok, stb. Jó hangulata van, de amúgy semmi extra. Van a városban egy villamos (városnéző) ilyen igazi régifajta. Bár nem szálltam fel, de tök jó, ahogy ott robog a városban a nevezetesebb pontokat érintve. Egyszer mikor megállt épp mellettem, láttam hogy egy babakocsis család felszállt, kivették a gyereket, majd a villamosvezető (egyben a szöveget is ő lökte) a villamos elejére felakasztotta a babakocsit, menetiránynak megfelelően, és úgy folytatták a tripet (-:

Másnap a Tantrix után elmentem az Adrenaline Forest nevű helyre, ilyen 20 méter magasan még magasabb fák közt kötelek meg egyéb cuccok kifeszítve, és azon kell végig mászkálni. Voltam már ilyenen, de volt egy-két ugrás ami tetszett (-: Délután még elmentem a nagy parkba, aminek egy része botanikus kert, ami tele van ilyen helyi növényekkel. Estére azért jól elfáradtam, szal ez a nap ennyi volt.



Csütörtökön elmentem az Akaroa öbölbe, kb 80 km Christchurch-től. Régen valami vulkán volt, ami krátert csinált a közepén, és oda beáramlik az óceán. Nem teljesen értettem, hogy hogy alakult ki, de mindegy is, tök jól néz ki. A végén van Akaroa nevű falu, ahol semmi nincs, csak egy háborús emlékmű az összes háborúnak állítva ahol új-zélandiak harcoltak.

Délután érdekes élményben volt részem. Az egyik Tantrixot árusító boltnak tetszett az ötlet, hogy a világbajnok bemutatózzon a boltban. Szal csináltak A2es posztereket, hogy megyek, kiakasztották a kirakatokba, meg minden. Mikor először megláttam, kicsit röhögtem, nem gondoltam hogy ennyire fogják tolni. Na aztán még a kocsihoz visszamentem pár dolgot összeszedni, egyszercsak az anyósülésnél egy nő kopog az ablakon. Na mondom ez meg mitakar. Kinyitom az ajtót, mire megkérdezi, hogy én vagyok e a világbajnok, mert látják a kocsi rendszámát (PL4Y www.tantrix.com) és aztán látták hogy Tantrix-os póló van rajtam. Mondom én. Erre aszongya, hogy a fia nagy fan, és csak ezért jöttek be a városba (25 perces út) hogy velem találkozzanak (-: A végén olyan 10-15 ember állt meg játszani, vagy csak megnézni mi folyik ott, de összességében nagyon jól szórakoztam. Érdekes érzés volt látni, hogy valaki örül hogy velem játszhat…

Na aztán olyan 2 óra játék után betoltam egy szendvicset meg egy forrócsokit, és elindultam Hanmer Springsbe, ahol 1 napot terveztem eltölteni, de 2 lett belőle!

PS: tudom, hogy megigértem a képeket, de korlátolt az internet, és hóvége van szal már nem sok adat maradt, így a feltöltést a köv. hónapban ejtem meg. Remélem kibírjátok ((-: